2015. december 23., szerda

Hét

Hangok térítettek magamhoz. Elfojtott, dühös hangok voltak, és az egyiket mintha ismertem volna. Egy nagyon halvány, jobbról érkező fény szúrta a szemem, hiába volt alig egy kicsit világosabb, mint a környezetem többi része; összeszorítottam a szemhéjamat, hogy kizárjam. De a hangok mégis a fejembe kúsztak, hiába akartam volna még visszaaludni.
   Vissza tudom tartani a lélegzetemet. A nyelvembe tudok harapni. Ébren tudok maradni napokig, ha ezt akarod; az első leszek számodra. Tudok hamisítani egy mosolyt, tudok erőltetni egy nevetést. Képes vagyok táncolni és eljátszani a szerepemet. Ha ezt kéred tőlem, odaadok mindent, ami én vagyok.
 - Akkor mi legyen? Hova megyünk? És mi legyen Jareddel? - tudakolta haragosan az ismeretlen.
 - Már van ötletem. - Robin lágy, de mély hangját azonnal felismertem. - De Jareddel kapcsolatban nem vagyok képes dönteni. Hiszen éveken át a barátomnak tartottam! Megbíztam benne! Soha nem jutott eszembe, hogy elégedetlen lenne a helyzetével.
 - És mit akarsz tőle? - kérdezte kétkedve a másik. - Tudom, hogy igazságot és demokráciát akarsz, meg minden, és már ezt a tanúzásos baromságodat is elfogadtam, de miért foglalkozol ennyit ezzel a kislánnyal? Kérlek, mondd, hogy nem azért, mert hasonlít L...
 - Ezt most azonnal elfelejtheted, Adam - szakította félbe Robin, olyan könyörtelen hangon, amilyet még nem hallottam tőle. - Ez a legutolsó dolog, ami most érdekel. Pontosan tudod, mit akarok; sosem titkoltam. Amint besötétedik, megyünk a régi laktanyámra. Mondd meg a többieknek is!
   Távolodó lépések, Robin kimerült sóhaja, egy lenyomott kilincs kattanása.
 - Robin? - szólt vissza bizonytalanul Adam. - Ha ő lenne a legutolsó dolog, ami érdekel, nem hoztad volna a szobádba.
   Ajtócsukódás. Robin szaggatottan kifújta a levegőt, majd éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Eddig nem állt össze, hogy hol lehetek, de így tényleg feltűnt, hogy nem a cellámban lévő matracon, hanem egy kényelmes, puha ágyon fekszem. A jelek szerint Robin szobájában. Tényleg, mi oka volt idehozni? Megtehette volna azt is, hogy visszavisz a szobámba, és otthagy. És kire hasonlítok én, akinek L-betűvel kezdődik a neve, ha jól értettem Adamet?
 - Amanda! - Robin esetlenül ejtette ki a keresztnevemet, mintha egy másik nyelven próbálna beszélni. Le kellett küzdenem a mosolyomat. - Amy, ébredj.
   Meg tudom csinálni. De csak egy ember vagyok, és vérzek, mikor elesek. Csak emberből vagyok, és összeroppanok, mikor megtörök. A szavaid a fejemben kések a szívembe. Felépítesz, de aztán szétesek, mert csak egy egyszerű ember vagyok.
   Pár másodperccel később ébredtem rá, hogy már nem is zavar, ha a becenevemen szólít. Igen, elrabolt, neki köszönhetően napok óta nem láthattam a családomat, Jake-et, talán lemaradok a versíró pályázatról is... De Jaredtől megvédett. És ez több, mint amit elvárhattam volna tőle. Sőt, előtte a boltba is elvitt, és fizetett helyettem, mikor - jelképesen - az életem, vagy legalábbis a méltóságom múlt rajta.
 - A Lilian vagy a Zoey is megfelel - nyöszörögtem erőtlenül, olyan rekedten, hogy én is alig értettem.
 - Tessék? - kérdezte értetlenül, én pedig végre rászántam magam, hogy kinyissam a szemem.
   Robin arca sápadtabb volt a szokásosnál, és a szeme még a tegnapinál is kialvatlanabbnak tűnt, haja még kócosabbnak, de ezüstszürkéből kékbe hajló árnyalatú szemei még elevenek voltak. Azon tűnődtem, mi lehet az, ami miatt ennyire szomorú.
 - A nevem Amanda Lilian-Zoey. Csak, mert, mintha az Amandára nem állna rá a szád.
   Halkan nevetett. - Hihetetlen vagy - rázta a fejét. - Komolyan eszedbe jutott az a "probléma", hogy esetleg nem tetszik a neved?
 - Ja, nem úgy, csak eszembe jutott, hogy apa... - Nyeltem egyet, mikor tényleg belegondoltam. Apa. És anya. - Mindegy. Apa inkább szokott Zoeinek szólítani, mert az Amanda anyu választása volt, és apa nem szereti annyira. Mármint a nevemet. Anya csak akkor szólít Amandának, ha haragszik rám, általában csak Amy-nek. Jake meg... - Ismét elhallgattam, mert azonnal megéreztem, hogy ezt nem volt bölcs dolog felhozni. Robin szája alig láthatóan megrándult, de a tekintetével biztatott, hogy folytassam csak. - Ő is Amy-nek szokott hívni, de néha a Liliant is használja.
 - A Csodalány mellett - jegyezte meg.
   Elámultam, hogy még emlékszik erre.
 - Honnan jött egyébként? - érdeklődött.
 - Köztudott, hogy kétballábas és kétbalkezes vagyok. Ha most például megkaparintanám a pisztolyodat, és le akarnálak lőni, hogy elszökhessek, nem találnálak el, hiába vagy itt mellettem. Tehát veszélyt jelentek saját magamra. Az a csoda, hogy még nem törtem ki a nyakam. Innen a Csodalány. És egyébként nem Jake nevezett el így, hanem a barátnőm, akivel már nem vagyunk jóban, de a becenév maradt.
 - Megtanítalak - szólalt meg hirtelen. - Lőni. Még szükséged lehet rá.
 - Tessék? - bámultam rá értetlenül.
 - Hallottál. Most nem, mert dolgom van, de talán este, vagy holnap. - Még sosem láttam ilyen lelkesnek, teljesen beleélte magát. Csillogott a szeme, és megállás nélkül vigyorgott.
 - Megtanítasz lőni? Nem félsz, hogy ellened használom fel? - tudakoltam. Nem lettem volna képes lelőni senkit, de ezt Robinnak nem feltétlenül kellett tudnia.
 - Tudom, hogy nem használod ellenem - mosolygott rám, mint, aki belém lát. - Sok emberem volt már, sok barátom, sok ellenségem, szövetségesem, csatlósom, és képzeld, apám is volt. Van egy öcsém is, bár őt szívesebben felejteném el. A lényeg, hogy ismerem az embereket, Amanda. És mindnek árulkodik a tekintete. Mindegy, hogy vidám, nevetős tekintet-e vagy letört, reménytelen pillantású, a lényeg az a történet, ami a külseje mögött van. Ha a szája mosolyog, de a szeme szomorú, vagy, ha pont fordítva... Ezeket nálam jobban senki nem ismeri.
   Megborzongtam. - És?
 - A te szemed valahogy más. Lehet, hogy elvakít valami zavaró tényező, de az is lehet, hogy titkolsz valamit, amit olyan erősen próbálsz elrejteni, hogy nem láthatom, de nem tudok rájönni, hogy te milyen ember vagy. És ez marhára idegesít egyébként, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy azt az egyet viszont a szemed nélkül is meg tudom rólad mondani, hogy nem tudnál embert ölni. Legfeljebb olyat, aki az életedre tör.
 - És te nem tetted meg? - vágtam vissza keserűen. - Neked köszönhetően...
 - Hagyjuk már ezt! - fortyant fel.
 - Mi van? Elfelejtetted, hogy nem önszántamból vagyok itt?
   Szemei szikrákat szórtak, és felpattant. Én felültem, és dühösen figyeltem a mozdulatait. A hajába túrt, és fél kézzel a falnak támaszkodott. Nem tudtam, mi haragított meg ennyire. Hogy a szobájába hoz, mikor ellenségek vagyunk. Hogy meg akar tanítani engem bánni a pisztollyal, mikor tudja, hogy minden jogom meglenne hozzá, hogy lelőjem. Hogy ilyen istentelenül nehéz rajta kiigazodni!
 - Tulajdonképpen miért is tartasz itt? - Felálltam az ágyról, hogy lépjek egyet felé. - Még mindig nem mondtad el, és lassan kezdem úgy érezni, csak azért, mert unatkozol, és szeretnél játszani valami maffiózóst vagy tudom is én!
 - Hallgass. El. - Megfordult, és megvetően nézett a szemembe. - Semmit nem tudsz. Ne merj így beszélni velem. Megértetted?! - emelte fel a hangját.
 - Úgy beszélek veled, ahogy akarok - sziszegtem, pedig valahol tudtam, hogy ez nem igaz.
   Elém lépett. Fújtatott, és úgy nézett ki, mint egy robbanni készülő bomba. Felemelte a kezét, de az megállt a levegőben, és visszaengedte.
 - Kipróbálhatjuk, hogy meddig mehetsz el, de az neked jobban fog fájni. - Tisztán ejtette ki mindegyik szót, hogy még véletlenül se kerülje el a figyelmemet a komor hangsúly.
 - Tessék, máris fenyegetőzöl! Az előbb lőni akartál megtanítani! Aztán meg döntsem el, hogy melyik arcod az igazi, ugye?
 - Egyik sem! - ugatta. - Egyik sem az - gyengült el a hangja. - Minden csak álarc, egy... ostoba ábránd. Hogy hogy lehet ezer arcom? Igazából sehogy sem lehet. Mind csak álarc.
   Hátratántorodott. A falnak dőlt, és lecsúszott a földig, arcát a kezeibe temetve. Tanácstalanul ácsorogtam. Most mi a francot lehet erre reagálni? Nem értek semmit, amit beszél, nem ismerem őt, éppúgy lehetnek a kifakadásai színjátékok, mint igazak. Semmit nem tudok a múltjáról: hogy miért beszél úgy, mint akit megfosztottak a lételemétől; hogy miért van tele a teste hegekkel; hogy miért éktelenkednek a kialvatlansága bizonyítékául szolgáló táskák a szeme alatt; hogy miért egy gubanc a haja attól, hogy állandóan beletúr... hogy miért van ezer arca.
 - Robin... - suttogtam tanácstalanul, és odaléptem volna hozzá, de felnézett, és a pillantása megállított.
 - Ne haragudj, nem tudom, mi van velem - hazudta, és feltápászkodott. Az ajtó felé fordult, és egy pillanatra megtorpant, mintha hezitálna, de aztán a kilincsért nyúlt.
 - És én mit csináljak? - szóltam utána, mielőtt kiléphetett volna.
   Vállat vont. - Amit akarsz. - Ebbe a két szóba annyi enerváltságot, közönyösséget és flegmaságot sűrített, hogy kedvem lett volna hozzávágni valamit. De, mielőtt találtam volna valamilyen alkalmas tárgyat, kiment, és hallottam, hogy kulcsra zárja maga után az ajtót.
   Be tudom kapcsolni. Tudok jó gép lenni. Elviselem világok súlyát, ha arra van szükséged; lehetek a mindened. Meg tudom csinálni, túlélem. Annyi mindent le tudok nyelni, de már elegem van.

Annyira későn kezdtem gondolkozni, hogy ki lesz, aki majd átveheti a helyemet! Mikor elmegyek, szükséged lesz a szerelemre, ami bevilágíthatja az árnyékokat az arcodon. Ha egy nagy hullám csap feléd, az nem csak téged, mindenkit elsöpör. És a homok meg a kövek között vajon át tudnál evickélni egyedül?
   Órákig ültem egyedül Robin szobájában. Az ablak belső párkánya olyan széles volt, hogy bőven elfértem rajta törökülésben. Az üvegen kibámulva figyeltem, ahogy a Nap megteszi rövid útját az égen, mielőtt felhők kendőznék el. Nemsokára besötétedik, és Robin bizonyára idejön értem, hogy átmenjünk abba a laktanyába vagy mibe. Gondolom, Jared elárulta az ellenségnek a rejtekhelyünk hollétét, ezért kell menekülnünk.
   De Robin nem került elő. Amikor a Nap elbújt a házak mögött és sötétség maradt utána, hallottam, amint elfordul a kulcs a zárban. Lionel dugta be a fejét az ajtón, és félénken jött oda hozzám, mintha tartana tőlem. Kérdőn néztem rá, de a szemembe se nézett beszéd közben.
 - Átmegyünk egy másik bázisra. Közben be kell kötnünk a szemedet, hogy ne lásd az utat. De fogom majd a kezed, és irányítalak, szóval nem kell félned. - A fejemet az ablak felé fordítottam. Mintha a padlóhoz beszélt volna, nem hozzám. Akkor én miért figyelnék rá?
   Éreztem, hogy közelebb lép hozzám. - Amy? - szólított meg visszafogottan. - Bocs, ne haragudj; Amanda. Jól vagy? Jared nem... - Nem tudta, hogyan fejezze be a kérdést, de nem is akartam hallani.
   Megmosolyogtatott, hogy megijedt, amikor úgy szólított, ahogy neki nem szabad, de ezt nem láthatta, mert csak utána fordultam felé.
 - Élek, ha erre vagy kíváncsi - feleltem, talán kicsit túl nyersen. Lionel végül is nem akart rosszat, de a kérdés, hogy jól vagyok-e, elég hülyén jött ki, tekintve, hogy a foglyuk voltam.
 - Értem - szorította össze a száját. - Figyelj, ha Robin miatt duzzogsz, akkor ne légy vele túl szigorú, rendben? - Tágra nyílt szemekkel, felvont szemöldökkel meredtem rá, mintha megháborodott volna. - Nem volt könnyű élete, elég, ha ennyit tudsz. És fiatal lányokkal se gyakran hozta össze a sors. Nem tudja, hogy viselkedjen, szóval, ha bunkó vagy épp túl könnyen kapja fel a vizet, az nem feltétlenül feléd irányul, érted?
   Bólintottam egy aprót, hogy tudomásul vettem. Lionel tanácstalanul helyezte át a súlyát egyik lábáról a másikra.
 - Gyere! - szólalt meg végül bátortalanul, én pedig már csak azért is lekászálódtam az ablakpárkányról, mert annyira gyámoltalan volt, mintha félne, hogy ráordítok, ha határozottabban szól hozzám.
   A kijárathoz érve Lionel a kezét a vállamra téve megállított, hogy markánsan bekösse a szememet. Azonnal elbizonytalanodtam - sosem viseltem túl jól a vakságot. A sötétséget sem azért utáltam, mert féltem tőle, hanem azért, mert olyankor az orromig sem láthattam. Kicsit javult a helyzet, mikor megéreztem Lionel meleg, erős kezét a kezemben, ahogy biztatóan húzott előre, mutatva az utat.
 - Kettesével és hármasával indulunk el, hogy ne keltsünk feltűnést, ha még jár valaki az utcákon - hallottam meg Robin hangját, amitől azonnal dühös lettem azért, ahogy otthagyott ma a szobájában.
   Lionel keze megállított, én pedig türelmetlenül ácsorogtam. Kísérőm a másik kezét a derekamra téve odébb húzott, gondolom, azért, hogy valaki elférjen és elhaladhasson mellettem.
 - Reszketsz - állapította meg Lionel. - Elengedte a kezemet, és hallottam a bőrkabátja súrlódását. - Várj.
 - Tessék - hangzott fel hirtelen Robin hangja, és a kezembe nyomta a saját kabátját.
   Lehet, hogy Lionelével jobban jártam volna, mert Robinéba legalább háromszor beleférhettem volna. Az az előnye viszont megvolt, hogy melegített, annyira, mintha egy kandalló mellett álltam volna, és leért a combom közepéig.
 - Majd én, Lionel. - Bekötött szemmel nem láthattam, mi történik; Lionel valószínűleg el akart indulni velem, de helyette Robin vállalkozott. Megfogta a kezem, és vezetni kezdett. Kelletlenül fogadtam az érintését, de, ha elutasítom, segítség nélkül maradok a teljes sötétségben.
   Vártam, hogy mondjon valamit, bármit, ami egy bocsánatkérésre hasonlít, de erőteljes levegővételén kívül semmi nem törte meg a mindent elárasztó csöndet.
 - Lionelnek jobban örültem volna - jegyeztem meg epésen, mert idegesített, hogy ő semmit nem képes szólni.
   Éreztem, hogy a keze megfeszül az ujjaimon, és szinte láttam magam előtt, ahogy összeszorítja a száját. Nem válaszolt. Újabb, több percen át tartó csend.
 - Miért nem hagytad, hogy ő adja oda a kabátját? - próbálkoztam ismét.
 - Ha annyira zavar a kabátom, szívesen visszaveszem.
   Már érzékeltem, hogy nyúlna a ruhadarabért, de hátrahőköltem, és átöleltem a kabátot a szabad kezemmel. Felhorkantott, de nem szólt többet, és én sem.
   Amikor a kezemet meghúzva jelezte, hogy álljak meg, úgy vettem ki, hogy a "lépcső" szót suttogja, és már emeltem volna a lábamat, mikor felnyalábolt, és sietős léptekkel tette meg a pár lépcsőt, ami a bejárathoz vezetett.
   Ha tehetném, megtenném: mennék bárhova, ahova te mész. Fel a magasba vagy le a mélybe, nem számít. És talán egy nap megtalálnám a visszautat, de figyelnélek és mutatnám az utat a legsötétebb napjaidon is. Már tudom, kábé mi történt volna, ha az életem és a szerelmem nem szakad meg. A szívedben és a fejedben mindig veled maradok. Ha visszapörgethetném az időt, ha a magamévá tudnálak tenni, akkor mindenhova elkísérnélek, nem számít, hová mész.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése