2016. február 18., csütörtök

Nyolc

Robin egy ágyra fektetett, és minden különösebb ceremónia nélkül lehúzta a kötést a szememről. A hajam felgyűrődött az anyagtól, ezért felkönyököltem, hogy megigazítsam.
   Egy hatalmas, alacsony plafonú helyiség sarkában voltunk, körülöttünk még több fekvőhely foglalt helyet, amelyeken a fogolytársaim rendezkedtek be. Felültem, és figyeltem a sürgés-forgást; Robin emberei láthatóan elosztották maguk között az őrséget, hogy ki hol és meddig fog őrködni, és ki váltja le. Láttam Lionelt, ahogy a helyiség másik végében lévő létrán felmászik egy csapóajtóig, amiben aztán eltűnt. Gondolom, ellenőriznie kellett a padlást.
 - Miért hurcolsz magaddal mindenhova? - kérdeztem a kísérőmtől, aki az ablakban állt, és kifürkészhetetlen pillantással nézett ki rajta. - Elmondásod szerint ritka idegesítő vagyok, nyugodtan lepasszolhatnál az épület tőled legtávolabb eső részére, hogy ne kelljen elviselned, vagy tévedek? - Tényleg kíváncsi voltam, miért tart a közelében.
 - Tapasztaltam, hogy én vagyok az egyetlen, aki képes meghiúsítani a szökési kísérleteidet - vont vállat úgy, hogy felém sem nézett. - Nem bízom másra.
 - Akkor viszont áruld el, miért tartasz itt a többieket és engem! Nem fizettek értünk váltságdíjat, nem is fognak. Mi hasznod abból, hogy itt tartasz minket? Ha nem ölsz meg, akkor engedj el!
   Nem válaszolt, sőt, a szeme sem rebbent, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
 - Hallod? - szóltam rá.
 - Fogd be, és aludj inkább - vakkantott oda, továbbra is az ablakon kémlelve kifelé.
   Kedvem lett volna megtépni kócos, hosszú haját, de inkább csak dühösen felsóhajtva eldőltem, és a plafont bámultam. Nem voltam álmos, a szememet sem tudtam lehunyni. Körülöttem a többi fogoly is lefeküdt aludni, és a beszélgetések elhaltak. Igazából az ágyak között több méter távolság volt, amit az épület hatalmas, egybenyitott belső tere tett lehetővé, így, ha beszélgetett volna valaki, az is csak halkan jutott volna el hozzám. Lionel épp akkor jött le a padlásról, a szája mozgásából és az arckifejezéséből ítélve szitkozódva, amiért nyakig pókhálós és poros lett. Nem tudtam elnyomni egy mosolyt. Robin végre eljött az ablaktól, és a tekintetemet követve megnézte, mit találok olyan mulatságosnak. A pillantásunk találkozott, mire én gyorsan a falat kezdtem pásztázni. Mivel más üres ágyak már nem voltak, arra számítottam, hogy lefekszik mellém - tekintve, hogy a fekvőhely legalább két és fél méter széles volt, nem zavartattam volna magamat különösebben miatta.
   Ha legyőzhetetlenek lennénk, ha sosem halnánk meg, akkor az egész világ is szembeszállhatna velünk, mi mégis vissza mernénk vágni. Elkaptam magamat, mielőtt elestem volna; látok minden okot, amiért lemondunk valamiről. Még, ha ez a nap sosem jön el, én akkor is elégetnék ezer holdat, hogy gyújthassak egyetlen napsugarat. És most összezuhan a legsötétebb óra, őrizetlen életünkkel együtt. Nem maradt, amitől félnénk, sosem bukhatunk el. Hát élj tűzzel teli fejjel, és legyünk legyőzhetetlenek!
   Ehelyett viszont leült a földre, tőlem fél méterre, a térdeit felhúzta és kezeit rajtuk nyugtatva maga elé bámult. Krétafehér, élettelen arcát és a szeme alatti karikákat elnézve nem tudtam visszafogni magam, és megkérdeztem: - Miért nem alszol?
   Összerezzent, mint aki elfelejtette, hogy ott vagyok. Elgondolkodva fordította felém a pillantását, majd vállat vont. - Régebben, mikor a rémálmaim először jelentek meg, még próbáltam küzdeni velük, és aludni pár órát, hogy azután ordítva és csuromvizesen ébredjek fel. Aztán a tudatalattim vagy tudom is én, mim, annyira idegenkedni kezdett a folytonos rémálmoktól, hogy már, ha akarnék, se tudnék elaludni, mert a szervezetem védekezik ellene. Azt hiszem, ez valami fájdalomreflex-szerűség. Nem tudok tenni ellene.
   Mindezt olyan érzelemmentesen és nemtörődöm hangon mondta, hogy az valamiért feldühített.
 - Ilyen nincs - ültem fel, és hitetlenül meredtem rá. - Nem létezik, hogy ne tudj aludni! Meg sem próbálod!
 - Mit érdekel az téged? - mordult rám.
   Elgondolkodtam. Jogos. Miért érdekel engem, hogy kialussza-e magát, vagy sem? Fogalmam sem volt róla, úgyhogy rögtönöztem valamit, amiben talán nem találhat kifogásolnivalót.
 - Nem érdekel, csak elmegy az életkedvem a savanyú képed láttán. Érdekelne, hogy nézel ki pirospozsgás arccal és táskák nélkül a szemed alatt.
   Láthatóan nem győztem meg, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve felkeltem és leültem vele szemben a hideg padlóra, épp olyan testtartást felvéve, mint ő, és határozottan a szemébe bámultam.
 - Akkor viszont én is kipróbálom, milyen egész éjjel fennmaradni - közöltem. Úgysem voltam álmos.
 - A drága csodafiúd nem tartott ébren egész éjjel? Egyszer sem? - vigyorgott rám keserűen.
 - Elviselhetetlen vagy. Egyébként meg nem. Különben sincs köztünk semmi, csak osztálytársak és barátok vagyunk. Nem, mintha lenne hozzá bármi közöd... - tettem hozzá unottan.
 - De azt mondtad, a barátod! - ráncolta a homlokát, az utolsó mondatomat meg sem hallva.
 - Ilyet biztosan nem mondtam. Legfeljebb te mondtad, és nem volt időm válaszolni rá, mert rögtön utána mondtál valami újabb pofátlanságot, amire reagálnom kellett - döntöttem oldalra a fejem.
   Ajkán mintha mosoly játszott volna, de a csupán az ablakon besütő holdfény által megszakított sötétben lehet, hogy csak képzeltem. Aztán elkomorodott.
 - Kelj fel, felfázol - motyogta.
 - Te is - vágtam vissza, mire összehúzott szemekkel nézett rám.
 - Nehéz veled - sóhajtott fel.
 - Veled is - álltam fel, és a kezemet nyújtottam, hogy felhúzzam. - Na?
   A holdfény megcsillant a szemén, amivel az arcomat vizslatta, majd a kezemet kezdte fixírozni, mintha azt mérlegelné, viccelek-e. Aztán bizonytalanul felemelte a kezét, és ujjait az enyémekbe fonva feltápászkodott a földről.
   Elhelyezkedtem az ágy szélén, igyekezve nem gondolni arra, hogy milyen élőlények tanyázhatnak az ócska, vén párnában a fejem alatt. Bár egy méter legalább volt köztünk, az ágy úgy besüllyedt Robin súlyos teste alatt, hogy még inkább a matrac széle felé kellett húzódnom, hogy ne guruljak bele a völgybe, amit előidézett.
 - Köszönöm, Amanda - hallottam a rekedt, álmos hangot mögülem. Nem értettem, mit köszön. Annyira nem nagy szám, hogy lefektetem aludni, vagy igen?
 - Mit köszönsz? - kémleltem hátra, hogy láthassam az arcát, de nem érkezett válasz, és lehunyt szeméből, elnyílt ajkából és szabályos lélegzetvételéből arra következtettem, hogy elaludt.
   Felvontam a szemöldökömet. Vagy hazudott arról, hogy miért nem akar aludni, vagy a rémálmai egy hirtelen csoda folytán nyomtalanul eltűntek. Esetleg egy harmadik variáció az igazság: sikerült elaludnia, de majd felriad, ha rosszat álmodik. Bármelyik is, ez már előrelépésnek számít.
   Ez a vihar felettünk tudja a nevemet! Egy fénytengerből hív engem. Amikor a harcosok elfordítják a pillantásukat, mi már a mennyek kapuja előtt állunk. De csak halhatatlanok vagyunk; el tudunk vajon viselni egy újabb háborút?

Nem akarok engedelmes, szelíd és zsinóron rángatható lenni. Nem akarok szerénykedni, becsapottnak érezni magam. Nem vagyok senki tulajdona, csak saját magamé vagyok. Szeretnék madárként lenézni erre a világra. Szeretnék a jégen járni és megnézni, meddig tudok önmagam maradni. Mégis mit kockáztathatok? Csak én számítok.
   Fogalmam sincs, pontosan mikor tértem magamhoz. Megszokásból a másik oldalamra fordultam, kis híján beleütközve a mellettem fekvő, alvó Robinba, aki olyan aranyos látványt nyújtott, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy lehet ő ugyanaz az ember, akit, mikor ébren van, gyakran felpofoznék legszívesebben. Dús hajzuhataga szétterült a párnán, miközben egy rakoncátlan tincse átszelte az arcát, belelógva félig eltátott szájába. Arcára minimális mennyiségű szín költözött, és a karikák is kisimultak kicsit a szeme alatt. Elmosolyodtam. Olyan fiatalnak, nyugodtnak látszott, nem ült az ábrázatán az az örökös komorság, gondterheltség vagy épp harag, ami ébren szinte mindig.
   Óvatosan felemeltem a kezemet, hogy félretegyem az arcából a haját - tapasztalatból tudtam, milyen borzalom arra ébredni, hogy megetted a sörényedet. Az orra megrándult, amikor megcsiklandoztam vele, ahogy áthúztam felette a tincset, de nem ébredt fel. Csak az ajka mozdult meg, mintha némán, hangtalanul egy szót formálna.
   Körülnéztem, és láttam, hogy az őrökön kívül mindenki alszik. Lassan, zajtalanul kimásztam az ágyból, és az ablakhoz léptem. Kikémlelve láttam, hogy a Nap még nem kelt fel, de már rózsaszín az ég alja.
   Nem voltam túlzottan kibékülve a poros helyekkel, és abban a percben ettől függetlenül is ölni tudtam volna egy kis szabad levegőért. Az ágyakat kerülgetve az ajtó felé vettem az irányt, ahol pont Lionel állt őrt, épp egy nagyot ásítva. A falnak támaszkodva állt, a kezeit zsebre dugva, láthatóan halálra unva magát.
 - Mi az? - kérdezte suttogva, hogy ne ébressze fel a többieket.
 - Nem mehetnék ki egy kicsit? Olyan rossz idebent a levegő! - adtam elő a panaszomat.
   Lionel elgondolkodott, aztán elrúgta magát a faltól. - Adam! - szólt oda halkan az egyik társának, aki a másik fal mellett ácsorgott. - Válts le; kikísérem Amy-t.
   A névről azonnal beugrott, hol hallottam már. "És mit akarsz tőle? Miért foglalkozol ennyit ezzel a kislánnyal? Kérlek, mondd, hogy nem azért, mert hasonlít L... Ha ő lenne a legutolsó dolog, ami érdekel, nem hoztad volna a szobádba."
   A pillantásom találkozott a fekete hajú, sötét szemű Adamével, és valamiért ösztönösen elszégyelltem magam,  nem is tudva, mi miatt. Adam biccentett Lionelnek, hogy megértette, mire utóbbi karon ragadott, majd kivezetett az udvarra.
   Azt akarod, hogy a fellegek között járjak, de aztán el akarsz utasítani. Csak kényszerítesz, hogy végül elmeneküljek a sok kellemetlen kötelezettség elől. Meg akarsz téríteni, utána meg magamra hagyni. Madárként akarsz repülni a fény felé.
   Az udvar legalább annyira lepukkant lehetett, mint a laktanya - letaposott, puszta föld; fűszál, fa, bokor sehol. De a körülötte álló kerítés kőből készült, és ránézésre egy bombarobbanást is túlélt volna. A gondolatra megtorpantam, és a falat kezdtem fixírozni. Lionel elengedett, és az épület falának dőlt. Álmosnak tűnt, biztos régóta volt őrségben. Nem értettem, miért kell öt őrnek ébren maradnia hozzánk, mikor egyrészt idekint is voltak - kettő a külső kapunál, egy az építmény ajtajánál -, másrészt rajtam kívül nyolc fogoly volt, köztük egy kisfiú, egy kislány, egy velem egykorú lány, egy alultáplált, harmincöt körüli nő, egy, a nyelvünket nem is beszélő néger srác, aki nyaralni jött Corlosba, egy felnőtt nő, egy összetört szívű, nálam alig idősebb lány és egy visszahúzódó férfi. Nem jelentettünk annyira jelentős haderőt, hogy egy pisztollyal felszerelt bűnöző ne tudott volna megállítani minket szükség esetén.
 - Minek kell ennyi őr? - fogalmaztam meg a kérdésemet, mire Lionel összerezzent, mintha közben már állva elaludt volna.
   Megrázta a fejét, a szavaimat mérlegelve. - Mi van? - kérdezett vissza aztán.
 - Idekint is vannak őrök, meg még odabent vagy öt. Minek? Egy ember is meg tudna állítani bennünket, ha ki akarnánk szökni.
 - Ne érdekeljen - vont vállat.
 - Akkor legalább azt mondd meg, mire kellünk még! Nem fizettek értünk, valószínű, hogy már nem is fognak. Miért vesződtök velünk, miért tartotok itt?
 - Robin elmondja, ha akarja.
 - Jó vicc. Robin azt se hallja, ha beszélek hozzá, miért válaszolna egyetlen kérdésemre is?
   Mielőtt Lionel válaszolhatott volna, lépések hangzottak fel, és az ajtóban Robin jelent meg. Látszólag dühösen jött felém, arcán kifürkészhetetlen érzelmekkel. Úgy viharzott ki az ajtón, hogy nem vette észre Lionelt, ezért azt gondolhatta, hogy egyedül szöktem ki ide. Reflexszerűen tettem pár lépést hátra, de nem volt értelme.
   De akarom-e vajon a csillagaidat, ha megtalálom magam mellettük? Mosakszom, tanulok, de utána mégis olyan maradok, amilyen vagyok.
 - Hé, főnök, mi a gáz? - szólt oda neki Lionel; a hangja már jóval éberebben csengett, mint az előbb.
   Robin értetlenül fordult a hang irányába, én pedig ezt kihasználva a falhoz hátráltam, rálépve a téglaemelvényre, ami szegélyezte azt. Robin biccentésére Lionel eltűnt az épületben, előbbi pedig visszafordult felém, és értetlenül vette tudomásul, hogy a lehető legmesszebb menekültem előle. Nem tudom, mi késztetett erre igazából - csak olyan dühösen jött ki az udvarra, hogy, bár nem tettem semmi rosszat, rettegtem attól, hogy mi baja lehet.
   Mikor Lionel eltűnt, Robin felém fordult, és az arcán az értetlenség kifejezése vette át az uralmat. Idegesen rágcsálta a szája sarkát és ráncolta a szemöldökét, miközben végigmért.
 - Te... félsz tőlem? - Csak félig volt kérdés.
 - Szerinted? - kérdeztem vissza gúnyosan. Ezt most komolyan gondolta? Naná, hogy félek tőle!
   Kényszeredetten elvigyorodott, közben óvatosan téve egy lépést felém. - Nem lehet, hogy eltúlzod a dolgot? Szerintem nem vagyok annyira ijesztő. - Nem tudom, viccnek szánta-e, de nem viszonoztam a mosolyát.
   Furcsa volt, hogy a téglakupacnak köszönhetően most pont ugyanolyan magas voltam, mint ő. Általában a mellkasáig szoktam érni.
 - Jó, akkor áruld el, hogy miért kellenek neked a foglyok! - vetettem fel, mire elfordította a fejét. Szólásra nyitotta a száját, de közbevágtam: - Igen, ritka elviselhetetlen és makacs lény vagyok, már mondtad. Nos?
   Nem akarom, hogy kérdésekkel és kívánságokkal zaklassanak és nem akarom, hogy tetőtől talpig végigmérj! Menekülök, ha idegen szemeket érzek magamon. Csak magamra hallgatok.
   Továbbra is az ajkát harapdálva mérlegelte, hogy mit mondjon, és végül bizonyára döntésre jutott, mert kihúzta magát és visszanézett rám.
 - Azért kelletek, hogy, amikor átveszem az irányítást, tanúsítsátok a világ előtt, hogy nem akarok rosszat. Tudom, így kimondva milyen hülyén hangzik. - Értetlen arcomat látva sóhajtott. - Rajta, halljam a kérdéseidet.
 - Milyen irányítást akarsz te átvenni? - kezdtem a legegyszerűbbnek tűnővel.
 - Amióta az eszemet tudom, arra neveltek, hogy az apám helyébe lépjek, aki bandavezér volt Ladrinban, a szülővárosomban. Az egész város az ő uralma alatt állt. Anyám meghalt, amikor születtem, szóval csak az apámnak volt beleszólása abba, milyen felnőtt válik majd belőlem. És ő azt akarta, hogy gyilkos legyek; hogy bandavezér legyek, miután ő meghal. Tizenhat éves voltam, amikor egy ellenségem megölte az apámat. Én... - Elcsuklott a hangja, de megrázta a fejét, mintha el akarná űzni belőle a rossz emlékeket. - Megpróbáltam bosszút állni, megölni azt az embert, de nem jött össze. És addigra annyira meggyűlöltem a világot, hogy eljöttem onnan. A fejembe vettem, hogy egy nap egy egész ország lesz az uralmam alatt, nemcsak egy rothadó, erkölcstelen város. Gyűlölöm a világot, amiben most élünk, az egész elcseszett életet, amin mindegyikünknek végig kell bukdácsolnunk azért, hogy végül a hideg földben rothadjunk el, akármit értünk is el! Szeretnék olyan életet adni az embereknek, amilyenben élhetnének, ha nem lennének elcseszettek a vezetőik! Szeretnék egy nap demokráciában élni, és nem egy diktátor rémuralma alatt, aki megmondja, mikor mit csináljunk!
 - Amikor eljöttem Ladrinból, magammal hoztam azokat az embereket, akik még apám pártján álltak, és engem is hajlandóak voltak követni. Szóval körülbelül hétszáz embert. Velük megszereztem Ericolt, leigáztam Yalan, Harek és Dixen vezetőségét, és a saját embereimet ültettem a helyükre, hogy bevezessék a demokráciát és az igazságosságot. Corlos a következő. Mostanra legalább kétezer ember hallgat a szavamra. Már csak pár évembe kerül, és egész Dél-Alerion az enyém lesz. Utána pedig elég lesz lázadást szítani, és a városaim lakói önként perzselik fel az egész északi részt. Ti azért kelletek, hogy a kételkedőket meggyőzzétek arról, hogy én tényleg a demokráciáért harcolok, és nem egy újabb zsarnok-jelölt vagyok. Azért, mert elég csak magamból kiindulnom, hogy tudjam: az emberek félnek a változástól, és nehezen hiszik el egy változásról, hogy az jó nekik. Ha olyanok állítják, akik közülük valók, talán könnyebben elfogadják, és könnyebben átállnak az én oldalamra.
   Síri csend telepedett az udvarra. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan csak szórakozik velem. A második az, hogy nem, csak simán megőrült. Elnevettem magam, mert mindkettő elég érdekes helyzetet szült volna. De halálosan komoly arccal nézett rám, és ettől még jobban kikészültem.
 - Ja, hogy te most ezt komolyan is gondolod? - gesztikuláltam a kezemmel, mintha meghülyültem volna. Biztos én vagyok túl hülye az ilyen dolgokhoz, de ez... abszurd volt. Nem gondolhatja komolyan, hogy, mint a filmekben meg a törikönyvekben szokták, meghódít egy egész országot, és átírja annak jövőjét!
 - Teljes mértékben - felelte, kifújva a levegőt, mintha egy elmeháborodotthoz beszélne. Lehet, hogy a sok borzalomnak köszönhetően már az is lettem.
 - Hű - ámultam el. - Nem semmi. De tévedsz, ha azt hiszed, bármiben is hajlandó lennék segíteni neked.
   Meg akarsz találni, aztán gyáván megállítani. De nem adom oda neked a szabadságomat! Le akarsz láncolni, de én elhagylak téged és lemerülök, akár egy hal a tengerben. Barátokra vártam, biztonságot kerestem, de megosztozom a barátaimon és a szomorúságomon. Mégsem követelheted az életemet, mert azt nem tudom, nem adhatom neked. Csak saját magamé vagyok!
 - Megtudhatnám az okát? - hajolt felém gúnyosan.
 - Ha bárkinek is azt mondanám, hogy érdemes melletted állnia, azt azért tenném, mert bízom benne, hogy tényleg így van. Hogy bízhatnék az őszinteségedben, ha nem is ismerlek? Hogy bízhatna akármelyik ember?
   Robin elgondolkodva meredt rám, aztán hirtelen sarkon fordult, magamra hagyva engem a csípős hidegben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése