2016. március 12., szombat

Kilenc

Elegem volt. Haza akartam menni, meg akartam ölelni az anyámat, megpróbálni összedobni egy verset arra a hülye pályázatra, mert talán még nem maradtam le róla. Meg akartam szabadulni a minden lépésemet figyelő őröktől, de legfőképp Robintól, aki mindig akkor hagy faképnél, amikor már épp kezdenék - tudom, milyen őrülten hangzik, de: - megbízni benne.
   Adj bármi okot arra, hogy higgyek, mert különben esküszöm, hogy végeztem itt! Mert láttam az egész kirakóst, és a válaszokat keresem. Mondd, hogy megéri, mert tényleg mindent megteszek, hogy küzdjek! Még sosem voltam ennyire rémült, és az én pillanatom is eljött végre.
   Nem vettem észre, hogy a kőfalnak dőlve lecsúsztam a téglarakásig, és az arcomat a térdeimre hajtva kitört belőlem a zokogás. Már nem tudott érdekelni, ha Robin emberei meghallják, az sem, ha ő is lát így. Nem tudtam tovább erősnek látszani. Ez az egész túl... sok volt nekem. Fájt beismerni, de ez volt az igazság. A filmekben, ha a fiatal lányt elrabolja egy csapatnyi bűnöző, az a lány mindig erős, kitartó, bátor maradt, és még sorolhatnám, én viszont ezek közül egyiknek sem éreztem magam. Nem éreztem a reményt, ami a filmek hőseiben mindig fényesen égett. Nem éltetett az a gondolat, hogy egyszer minden jóra fordul majd. Egyre inkább úgy éreztem, hogy olyasmi csak a mesékben létezik.
   Olyan picire húztam magam össze, amilyenre csak tudtam, nemcsak azért, mert legszívesebben eltűntem volna a föld színéről, hanem azért is, mert átkozottul fáztam. Az sem segített, hogy apró pelyhekben hullani kezdett a szürke égből a hó. Másodpercek múlva észrevettem, hogy olyan erősen reszketek, mintha pillanatokon belül darabokra hullana a testem.
 - Hé - hallottam meg egy aggódó, bariton hangot. Felnéztem, és az sem érdekelt, ha meglátja, mennyire szánalmasan nézek ki. - Még megfázol; nem lenne jobb, ha bemennél?
 - Az lenne jó, ha hazamennék - feleltem epésen. - Amúgy meg odabent is pont ilyen hideg van.
   Nem szántam rá időt, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem a tetőtől talpig fekete bőrnadrágba és bőrkabátba burkolózott, vékony testalkatú srácot. Láthatóan fiatalabb volt, mint Robin vagy Lionel, legfeljebb két évvel lehetett idősebb nálam.
 - Ühüm, hát... - Én oldalra bámultam, de a szemem sarkából láttam, hogy idétlenül megvakarta a füle tövét. Biztos olyankor szokta csinálni, ha tanácstalan. - Várj! Tessék, vedd fel ezt!
   Gúnyosan megforgattam a szemem, mikor láttam, hogy kibújik a kabátjából, és a vállamra teríti. Az előbbi elhatározásom mellett igyekezve a lehető legjobban kitartani, fapofával vettem fel a kabátot, nehogy lássa, hogy szinte rohanok a kellemes meleget árasztó menedékbe, annyira fázom. A gesztusról megint Robin jutott eszembe. Megint - mintha lett volna alkalmam egy pillanatra is elfeledkezni róla! Bunkó, nemtörődöm, idióta seggfej..!
   De legutóbb akkor is ő adta rám a kabátját, mikor fáztam.
 - Így viszont te fogsz fázni - jegyeztem meg, magamban hálát adva a kabátért, ami csak kicsit volt nagyobb nálam, nem úgy, mint Robiné, amibe háromszor is belefértem volna.
 - Fő az önfeláldozás, nem? - vigyorgott rám, és feltűnt, milyen fehérek a fogai. Rövid, sötétbarna haja kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába.
 - Aha - mosolyodtam el keserűen, mert, ki tudja, miért, de emiatt is Robinra gondoltam.
 - De tényleg nem kéne itt lenned. Menj be inkább. Nemsokára lesz kaja.
   Az étel gondolatára a gyomrom egy üreset ásított. Jobb belátásra tértem, így, a hidegtől remegő lábakkal bár, de talpra kászálódtam. Viszont zsibbadt tagjaimat nem tudtam úgy uralni, ahogy máskor, és azt is elfelejtettem, hogy lefelé kell lépnem a téglakupacról.
   Ha a fiú reflexei nem olyan gyorsak, amilyenek, tuti, hogy arccal a hideg földben végeztem volna, törött orral. Tipikus Csodalányos manőver lett volna; az én formám. De épp időben elkapott, két kezével a derekamnál fogott, miközben a hajamat épp az arcába fújta a szél. Az ijedségtől sokkosan a nyaka köré fontam a karom, hogy megtaláljam az egyensúlyomat.
   Hallottam, ahogy kuncog, és a helyzet komikusságán én is elnevettem magam, még mindig a nyakába csimpaszkodva, mint egy félős óvodás. Már ő is hangosan kacagott.
 - Ennél művészibb pontossággal már ki sem számíthattad volna, hogyan kell eltanyálnod - törölgette a szemét, és elengedte a derekamat. Felocsúdva lefejtettem a karomat a nyakáról, és már én is a nevetéskönnyeimet törölgettem. El is felejtettem, hogy az imént még zokogtam.
   Az idő rohan: kérlek, lassítsd le! Muszáj megtalálnom a kiutat innen! Reménytelen vagyok, mégis reménykedem. A tüdőm nem hagyhat most cserben, hiszen még mindig lélegzem.
 - Jason, miért nem vagy a helyeden? - hangzott fel egy halk, de csontig hatoló élű hang tőlünk nem messze.
   Odakaptam a fejem, hogy lássam az építmény bejáratában álló Robint. Ilyen messziről is észrevettem, hogy zihál a mellkasa, és a szeme szikrákat szór. A srác - ezek szerint Jason - bocsánatkérően nézett rám, majd elviharzott. Gondolom, épp őrködnie kellett volna.
 - Várj! - kaptam észbe, és nehéz szívvel, de lefejtettem magamról a bőrkabátját, hogy visszaadjam neki.
   Megtorpant, és előbb vetett egy félszeg pillantást Robinra, majd bizonytalanul visszajött hozzám, hogy elvegye a ruhadarabot. A vezér összehúzott szemekkel figyelte, ahogy elsiet.
 - Amanda! - kiáltott utánam, mikor hirtelen elhatározástól vezérelve sarkon fordultam, és az udvar másik fele felé irányítottam a lépteimet. - Amanda, megőrültél? Állj már meg, megfagysz idekint! Hova mész?!
   Elkapta a csuklómat, és visszarántott, olyan erősen, hogy a mellkasába vertem a fejem. Én csak újra megfordultam, és szökni próbáltam, de a szorítása nem engedett, visszahúzott, és a kezével a csípőmet szorítva megállított. Az utamat elállva sarokba szorított, úgy, hogy a hátam a hideg kőfalnak vetődött.
 - Ne akard, hogy a vállamra vegyelek, és úgy cipeljelek be! - sziszegte dühösen, fölém tornyosulva. Úgy utáltam, hogy sokkal magasabb nálam! Pusztán emiatt legszívesebben felpofoztam volna. - Egyébként mi volt ez a kis közjáték Jasonnel? Mit kell így rámásznod minden...
   Nem fejezhette be, mert a tenyerem csattant az arcán. Sok mindent elviseltem, meghunyászkodtam előtte, ha muszáj volt, de ezt már nem hagytam szó nélkül. Azért nem tudott leribancozni, mert félbeszakítottam, egyébként pontosan ez lett volna a mondanivalója.
   Nehéz erősnek maradni, de megteszek mindent, amit tudok. Készen állok erre a célra feláldozni mindenemet, készen állok arra, hogy lenyűgözz. Mert egyedül állok most itt, próbálva ezt az életet a magamévá tenni. És ezt a szívet semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy dobogjon - még mindig kapok levegőt.
   Rájöttem, hogy erre volt szükségem. Le kellett valakin vezetnem a tehetetlenségem felett érzett feszültséget. Bántani akartam Robint, azért, hogy miatta fogoly vagyok, hogy az ő hülye, világmegváltó tervének a kelléke vagyok, ezért esélyem sincs a szabadulásra. Gondolatban már épp meg is veregettem volna a vállamat, hogy na, legalább végre sikerült kiállnom magamért, de aztán az arcára esett a pillantásom, és azt kívántam, bárcsak ne csináltam volna semmit. A színét általában az égkék és az ezüstszürke között váltogató szeme most olyan volt, mint a viharos ég, egyedül a felvillanó villámok hiányoztak belőle, de azokat is helyettesítette a sütő harag, ami áradt a tekintetéből. Az ajka egyetlen vonallá  préselődött, annyira összeszorította a fogait. A falhoz simultam, hogy elhúzódhassak tőle, de nem volt hova menekülnöm. A térdeim remegtek a félelemtől, hogy most mit fog csinálni.
 - Mi a faszt képzelsz magadról?! - ordított rám. - Ne merészelj még egyszer megütni, hallottad?! Ha még egyszer meg mersz ütni..! - A vállaimnál fogva megrázott, úgy, hogy összekoccantak a fogaim. - Nehogy még neked álljon feljebb! Láttam, hogy...
 - Hagyd már abba! - sikoltottam magamból kikelve, és próbáltam szabadulni a kalitkából, amibe zárt. - Te beteg vagy! Tévképzeteid vannak! Ez nem normális..!
 - Te hagyd abba! - mordult rám élesen.
 - Még nem is hagytad, hogy végigmondjam! Elzsibbadt a lábam, és megbotlottam! Pofára estem volna, ha Jason nem kap el! El sem tudom képzelni, ebbe mit képzelhettél bele! És mi az, hogy miért kell így rámásznom mindenkire? Kire másztam még rá, áruld már el!
   A szemeiben hirtelen mintha bűntudat csillant volna, de nem azért, mert lekurvázott.
 - Szóval azt hiszed, én provokáltam Jaredet - hűltem el, és egyszerűen nem akartam elhinni. - Te... komolyan nem vagy jól, kezeltesd magad, vagy én nem tudom. És engedj el! Kérlek. - Már nem volt erőm kiabálni, csak gyengén, halkan kértem. Elindultam volna, de a karjával megint utamat állta.
 - Nem - jelentette ki. - Amanda, én... én nem úgy...
   Könnyek csorogtak végig az arcomon, mire Robin elsápadt.
   Hagyj nekem egy kis méltóságot, hiszen lehet, hogy itt állva kell meghalnom! Mert a szívem valahol messze jár, és ehhez hasonló fájdalmat még sosem éreztem. Hol találunk mi majd mind szerelmet egyszer?
 - Hé... Ne sírj, hagyd abba! Kérlek, ne haragudj! Basszus - túrt a hajába, és összerezzentem a meglepetéstől, amikor a keze közé fogta az arcomat, hogy a hüvelykujjaival letörölhesse minden egyes kibuggyanó könnyemet. A tenyere forró volt és lágy, pedig azt gondoltam, hogy kérges és hideg, akárcsak ő maga. Gyengéden simult a bőrömhöz, olyan törődéssel, hogy legszívesebben örökké így maradtam volna. Hol tanult meg ilyen szeretettel hozzáérni az emberekhez? Hol tanulta, hogyan olvaszthat el valakit egyetlen érintésével? - Én... nem tudom, mit kell csinálni a síró lányokkal, oké? Kérlek, hagyd abba. Amanda, ne sírj már, könyörgök!
   Annyira tanácstalan, annyira gyámoltalan volt, mint egy eltévedt kisgyerek, aki közel jár a síráshoz. Rémülten szólongatott, kérlelt, hogy ne sírjak, és ismételgette, hogy ő nem ért a síró lányokhoz, nem tudja, mit csináljon, hagyjam már abba... Az arca szinte az enyémhez ért, a kezeivel még mindig nem engedte el az arcomat, remegő ujjakkal igyekezett eltörölni minden könnyemet.
 - Azt hiszed, elcsábítottam Jaredet, mi? - hüppögtem hitetlenül. - Biztos azt is feltételezed, hogy én kértem, hogy szöktessen el, mert végig tudtam az árulásáról, és át akartalak verni...
 - Sss, ne mondd, nem úgy értettem! - csitított, és a mellkasára húzta a fejemet, hogy átölelhessen. A karjai biztonságot nyújtó forróságot árasztottak, és egy pillanat alatt elfeledtették velem, mennyire fázom. - Ne haragudj. - Egy, számomra ismeretlen nyelven motyogott még valamit, amire nem kérdeztem rá, pedig fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit jelenthetett.
 - Azt hiszed, rámászok mindenkire, aki az utamba akad - zokogtam, és az lett volna az ésszerű, ha elhúzódom tőle, de mégis inkább a mellkasába fúrtam az arcom. - Azt gondolod rólam, hogy...
 - Nem - simogatta a hajamat. - Ez nem igaz. Nem gondolok rólad semmi ilyesmit, Amy. Nem úgy értettem - ismételte makacsul. - Csak ne sírj. Hallod? Hagyd abba, kérlek!
   Erre már tényleg nem bírtam tovább, és kitört belőlem a könnyekkel vegyes nevetés. Ez nevetséges! A nagy bandavezér, a városokat uraló, az ország meghódítására készülő, sokszoros gyilkos, akinek inába száll a bátorsága, ha egy lány elsírja magát előtte? Biztos, hogy álmodom. Vagy ez az egész csak egy vígjáték, amit igazából az otthoni tévénken nézek, és valahogy csak túlságosan beleélem magam a főhősnő szerepébe.
   Az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek, és lehajolt, hogy szemügyre vehesse az arcomat, biztos azon tűnődve, hogy megőrültem-e. Én sem tudtam biztosan.
 - Most meg min nevetsz? - vigyorodott el bátortalanul, és továbbra is az arcomat tanulmányozta.
 - Csak nem tudom elhinni, hogy te, a nagy bandavezér, nem tudsz kezelni egy síró lányt.
 - Hát... - Vállat vont. Elpirult - hihetetlenül aranyosan ált neki az elpirulás -, majd ügyetlenül terelte a témát. - De tényleg meg fogsz fázni. Gyere be velem!
   Bólintottam, és hagytam, hogy bevezessen a romokban heverő, ősrégi épületbe.

Lassan eljő a hajnal, egy aprócska fénysugár, ami bevilágít mindent. Még alig ébredtél fel, de máris beléd vagyok gabalyodva. De, míg én nyílt vagyok, te elzárkózol, és oda mész, ahova még követlek. Aggódom, hogy talán sosem láthatom már boldognak az arcodat.
 - Szokatlanul csendes vagy - jegyezte meg váratlanul Robin. Miután bejöttünk, ő elhúzott valahova órákkal ezelőtt. Addig én a többi fogollyal beszélgettem, de jórészt az ablakon bámultam ki vagy az ujjaimmal játszottam, doboltam unalmamban. Miután visszajött, elfoglalta szokásos törzshelyét az ablak belső párkányán, és legalább fél órán keresztül elgondolkodva bámult ki a fejéből.
   Eszébe sem jut, hogy miért nem szólok hozzá? Tényleg fogalma sincs róla, hogy miért van jogom haragudni rá?
   Ekkora pofátlanságra már tippem sem volt, mit mondhatnék, ezért inkább csak vetettem felé egy szúrós pillantást, majd tovább bámultam a hiányos vakolatot a falon, velem szemben.
 - Hé - szólalt meg ismét, pár perc hallgatás után. - Mit csináljak? Sajnálom, amit mondtam. Dühös voltam, és olyankor sok olyasmit is mondok, amiket nem gondolok komolyan. Bocsáss meg! Csak azt hittem... Mindegy. Elborult az agyam, nem gondolkodtam.
 - Hagyjuk! - ráztam meg a fejem, és oldalra fordultam. Igazából azért akartam annyiban hagyni, mert túl nehéz volt rá haragudni ahhoz, hogy sokáig fenn tudjam még tartani a látszatot.
 - Nem hagyjuk! - makacskodott, és felállt, hogy odajöjjön hozzám és leüljön az ágy szélére. - Voltak kérdéseid a múltammal, velem kapcsolatban. Lehetne, hogy...
 - Ha válaszolsz három kérdésemre, talán szóba állok veled!
   Beharapta az alsó ajkát, miközben gondolkodott az ajánlatomon, de láthatóan nem volt meggyőzve. - Mi lenne, ha feltennél három kérdést, és én kiválasztanék egyet, amire őszintén válaszolok?
   Tudva, hogy úgysem lehet meggyőzni, inkább bólintottam, és megfogalmaztam a kérdéseimet. Nagyon átgondoltam a dolgot, mert talán nem lesz ilyen alkalmam még egyszer.
 - Első kérdés. Mi miatt vannak rémálmaid? Második. Honnan a rengeteg sebhely a testeden? Harmadik... - Az ajkamba haraptam, azon tűnődve, hogy érdemes-e ezt megkérdeznem, egyáltalán merjem-e megkérdezni. - Amikor először megláttál, nem az ebédnél, hanem kint, amikor éjszaka megpróbáltam elszökni, azt mondtad, hogy "ezt nem hiszem el", vagy valami ilyesmit. Miért?
 - Nagyon egyszerűek a kérdéseid, úgyhogy megválaszolom neked akár mind a hármat is - vigyorodott el gúnyosan. - Egy. A múltam miatt vannak rémálmaim. Kettő. A legrégebbi sebhelyeimet apámtól kaptam, a későbbiek között rengeteg nyoma van a riválisaimnak és az ellenségeimnek. És három: mert hasonlítasz valakire, akit ismertem.
   Néha a legjobbak is elesnek, néha a rossz szavak is rímelni látszanak. A kétségek közül, amik betöltik elménket, valahogy rájövök, hogy te és én ellentétesek vagyunk.
   Legszívesebben megint felpofoztam volna. Az első válaszára már magamtól is rájöttem, a sebhelyekkel kapcsolatban is volt egy ilyen sejtésem. Mondjuk, a harmadik kérdést is megválaszolta már a beszélgetés Robin és Adam között, amit kihallgattam; pont az érdekelt volna, hogy pontosan kire hasonlítok Robin múltjából. Valószínűleg ő is tudta, hogy elégedetlen vagyok, mert szélesen vigyorgott rám. Összehúzott szemekkel meredtem vissza rá, és elfordultam. Ennyit arról, hogy kiengesztel.
   A hóesés egész nap nem maradt abba, és estére az egyébként sem kellemes hőmérsékletű helyiség olyan hideg lett, hogy vacogtak a fogaim a vékony takaró alatt összegömbölyödve. Robin kifejezéstelen arccal mért végig, miközben bekászálódott mellém az ágyba, megtartva tőlem a tisztes távolságot.
 - Elfelejtettél megtanítani célba lőni - jegyeztem meg, igyekezve úrrá lenni remegő hangomon és elfeledkezve arról, hogy nem vagyunk beszélőviszonyban.
   Furcsa, de elmosolyodott. - Mindig sikeresen lefárasztasz a sok zűrrel, amit okozol. - Vigyora már fültől fülig ért. - De ígérem, valamikor megejtjük.
   Bólintottam, és összébb húztam magamon a takarót, mintha ez lehetséges lett volna. Robin arca megfeszült, majd hirtelen kinyújtotta felém a karját. - Gyere ide - invitált.
 - Mi? - néztem rá értetlenül.
 - Nem bírom nézni, hogy halálra fagysz. Bizonyos forrásokból tudom, hogy természetellenesen forró a testem, szóval használhatsz radiátornak - győzködött, arcán egy bizonytalan, biztatónak szánt mosollyal.
   Tudod, most csöndben vagyok, hogy te tehesd meg az első lépést. Nos, közben viszont rájöttem, hogy megrémít, ha tudom, hogy rám gondolsz.
   Nem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolja-e, de addigra már annyira dideregtem, hogy kénytelen voltam a szaván fogni. Óvatosan odébb csúsztam az ágyon, hogy mellé kerüljek, és bátortalanul hozzábújtam. Tényleg csak úgy sütött belőle a meleg, mint egy hősugárzóból. Az arcomat a mellkasába temettem, a kezemet pedig a hasára helyeztem, mert már alig éreztem az ujjaimat.
   Olyan hangot adott ki, mintha szaggatottan kifújná a levegőt, ezért felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát, ami így szinte hozzáért az enyémhez. Pislogás nélkül nézett rám, nagy szemei most is viharszínűek voltak, de most nem szikráztak a dühtől.
 - Mi az? - kérdeztem, félve, hogy valami hibát követtem el.
   Alig láthatóan megrázta a fejét. - Jó éjt! - suttogta.
 - Jó éjt. - Álmosan visszahelyeztem a fejemet a karjára, arcomat a völgybe a mellkasa közepén. Ahol nem értem közvetlenül hozzá, ott még mindig fáztam. Mintha olvasott volna a gondolataimban, fél kezével átkarolta a derekamat, a másikkal a vállamat, és még szorosabban magához ölelt. Nem tudom, miért, ez annyira jó érzés volt, hogy legszívesebben örökké így maradtam volna.
 - Elmúltak a rémálmaid? - tudakoltam még halkan, mikor eszembe jutott, hogy elmondása szerint nagyon régóta nem tud aludni rendesen a lidérceitől.
   A választ már csak félálomban, alig hallhatóan mormolta, szinte öntudatlanul, ezért nem lehettem biztos benne, de mintha ezt felelte volna: - Miattad van.
   Azon rágódtam, hogy vajon ezt hogy érthette, de nem volt rá sok időm, mert másodperceken belül már az álomvilágomban jártam.
   Mert néha a legjobbak is elesnek, néha a csillagok sem akarnak fényleni. Néha kiesel az időkeretből, s rájövök valahogy: te és én ellentétesek vagyunk. Ne állj meg itt; elvesztettem a helyem, de már szorosan a nyomodban vagyok! Aztán végül valahogy te is rájössz, hogy ellentétesek vagyunk, s összeütközünk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése