2016. május 17., kedd

Tizenegy

Semmit nem muszáj tennem, sehol nem kell lennem. Az életemben senkinek nem tartozom válasszal magamon kívül. Nincs több gyertyafény, nincs több lila égbolt; senki nincs a közelben, mikor a szívem lassan meghal.
   Tétován ácsorogtam az ágy mellett, majd, mikor rájöttem, hogy képtelen lennék lehunyni a szememet, felkucorogtam az ablakpárkány belső részére. Túlságosan élénken élt még bennem a pár perccel ezelőtti rémálmom ahhoz, hogy aludni merjek.
 - Az az én helyem - jegyezte meg Robin, viccnek szánva a szavait.
   Hálás voltam a próbálkozásáért, ezért elmosolyodtam. Láttam a szemem sarkából, hogy tétovázik.
 - Ha nem baj, én még kihasználnám azt a pár órát, amíg alhatok. Kell az energia.
 - Nem árulod el, mire készülsz? - néztem rá hirtelen, mikor már ledőlt az ágyra.
 - El készülöm rabolni a diktátorunk itteni tisztviselőjének a fiát - mondta egyszerűen, ki sem nyitva a szemét.
   Akaratlanul is összerezzentem, és erős volt a kísértés, hogy visszakérdezzek, jól értettem-e. Alerionban diktátor uralkodott, akinek minden városban volt egy úgynevezett helytartója, aki arra ügyelt, hogy senkinek még csak eszébe se jusson a rendszer ellen szegülni. Ezeket általában az örökösük követte haláluk után, akit gyerekkorától arra neveltek, hogy képes legyen ellátni ezt a kegyetlen tisztséget. Mert igen, a városi helytartó feladata az volt, hogy csendben eltakarítson az útból mindenkit, aki elég hülye ahhoz, hogy hangot adjon a nemtetszésének és társakat toborozzon magának a küldetéshez, amivel letaszíthatnák az ország diktátorát.
   Mégis, én - akinek a szülei sosem beszéltek a politikáról, és sosem uszították a diktátor ellen, de nem is istenítették őt neki - nem tudtam elképzelni, hogy elrabolják valakinek a fiát, aki szintén csak a mindenki felett uralkodó zsarnok utasításait kénytelen követni. Igen, én is épp fogoly voltam. Engem is elvettek a szüleimtől, váltságdíjért cserébe, amit ők nem fizettek meg. Mégis megmaradtam a naiv, szőke herceges meséken felnőtt gyereknek, aki azelőtt voltam.
   És annak a gyereknek elképzelhetetlen volt, hogy bárki ilyen kegyetlenséget tegyen - pláne Sean Lewingtonnal, aki nem tehetett az apja beosztásáról.
 - Zsarolni akarjátok majd vele a helytartót? - kérdeztem halkan.
 - Ühüm - felelte csukott szájjal.
   Felpattantam az ülőhelyemről, és leültem az ágyra Robin mellé, aki erre meglepetten nyitotta ki a szemét.
 - Nem tehetsz ilyet - jelentettem ki egyszerűen. Ösztönből, nem józan észből.
 - Hogy... mi van?! - Ennyi kellett, hogy megbánjam. Felült az ágyon és összeráncolt szemöldökkel nézett rám, olyan haragos pillantással, mintha azt mondtam volna, hogy egy utolsó, szívtelen, gerinctelen mocsok.
 - Azt mondtam, hogy ez embertelen - makacsoltam meg magam, mert már nem volt visszaút.
 - Nem értem, amit mondasz - fonta össze a karját.
 - Robin, a helytartók ugyanúgy elnyomásban élnek és kénytelenek engedelmeskedni a diktátornak, mint az átlagemberek! Nem gyűlölhetsz valakit azért, mert nem kockáztatja az életét egy jobb életért! És a fia? Mit tehet ő arról, hogy az apja kicsoda, vagy, hogy őt hogyan nevelték?
   Összehúzta a szemeit. - Maradj ki ebből! Szólok, ha érdekel a véleményed. Már ne is haragudj, Amanda, de kicsit régebb óta foglalkozom a témával, mint te! És egyébként mi közöd hozzá? Miért szólsz bele?
   Metsző csend támadt, amíg emésztettem a hallottakat.
 - Igazad van - engedtem, és felálltam az ágyról, hogy visszamásszak a posztomra az ablaknál.
   Az elkövetkező pár percben többször is hallottam, ahogy Robin mocorog az ágyon, mintha helyezkedne. Párszor már majdnem azt hittem, hogy felkelt, de mindannyiszor tévedtem.
   Lejjebb csúsztattam a vállamat, és fészkelődtem egy kicsit. A hajamat félretoltam az arcomból és az egyik fürtömmel kezdtem játszadozni a fülem mellett. Még mindig bennem lappangott a hideg rettegés, amit az álmaim okoztak, és az agyam elfogulatlanabbik felének még mindig nem sikerült felfognia, mitől ijedtem meg annyira. Voltak már ijesztőbb álmaim is, például egy-egy horrorfilm megnézése után még nem is olyan régen, de azok nem nyomasztottak ennyire, mint ezek. Talán azért, mert ezek a képsorok annyira élénknek, valóságosnak tűntek, mintha a múlt héten történtek volna meg.
   Robin körülbelül két óra múlva felült az ágyon - kételkedtem benne, hogy valóban aludt is ez idő alatt - és felpattant, hogy az ajtó mellett álló Lionelhez sétáljon és mondjon neki valamit. Nem figyeltem rájuk, de arra eszméltem, hogy Robin mellettem áll és rám terít egy vastag takarót, amitől pillanatok alatt átmelegedtem. Meg sem várva, hogy reagáljak valamit, otthagyott, és a kezében egy pohár vízzel meg egy szendviccsel tért vissza, ezeket odaadva nekem.
   Bármit mondott is, megérintett a törődése, és hálásan mosolyogtam rá. - Köszönöm - mondtam halkan.
   Nem válaszolt, csak alig láthatóan megrázta a fejét. - Én indulok. Megteszed, hogy nem vetemedsz újabb őrültségre, amíg nem vagyok itt?
   A megjegyzését figyelmen kívül hagyva kérdeztem vissza: - Mikor jössz vissza?
 - Fogalmam sincs. Az is lehet, hogy nem jövök vissza. - Az arcán ékeskedő, széles vigyor összeegyezhetetlen volt a megállapítással, amit tett, de már nem is akartam megérteni a logikáját.
   Visszafordultam az ablak felé, és szótlanul bámultam kifelé. Nem kívánhattam neki sok sikert, hiszen nem akartam, hogy sikerrel járjon egy ilyen barbárságban.
   Mikor rájött, hogy nincs mit mondanom, megfordult és kisétált. Az épületen belüli őrök közül is csatlakoztak hozzá páran, de, gondolom, a többi kísérője már kint várt rá. Gondterhelten haraptam bele a szendvicsbe, amit kaptam
   Nem tartottam fejben, mennyi idő telt el Robin távozása óta. A fejemet a falnak döntve bámultam kifelé az ablakon, és már majdnem elaludtam ültömben, amikor zajra és mozgásra lettem figyelmes. Odakintről lövések, ordibálás hangzott fel, és a bentiek is felbolydultak. A szívem egy szempillantás alatt a torkomba ugrott a rettegéstől, és elég volt egy pillantást vetnem a fogolytársaim arcára, hogy rájöjjek, ezzel nem csak én voltam így.
   Lionel, aki nem ment el Robinnal, hanem addig az ajtóban állt, odakiabált nekem valamit, amit nem tudtam elsőre kivenni a rémület miatt, de aztán eljutott az agyamig. - Gyere el az ablaktól!
   Sietve engedelmeskedtem, és úgy tűnt, hogy ezzel biztonságba jutottam. Valami mégsem passzolt. Bénító fájdalom hatolt a nyakamba, olyan váratlanul, hogy először azt hittem, csak hirtelen fordítottam el a fejemet, ezért megrándult vagy begörcsölt. Kábán emeltem a nyakam és a vállam hajlatához a kezemet, hogy megdörzsöljem a fájó pontot, de a kezem megállt a levegőben, amikor valami meleg, nedves és ragacsos dologhoz ért. Összeráncolt szemöldökkel pislogtam a vérrel összekent ujjaimra, és próbáltam rájönni, mi történt.
   A lövöldözésben valószínűleg nem tűnt fel egy újabb lövés, ami viszont engem talált el, jobban mondva csak súrolt. Ha Lionel puszta óvatosságból nem küld el az ablakból, akkor talán a fejemet találták volna el.
   Mire lesokkolt agyam idáig jutott a gondolatmenetemben, szürke köd ereszkedett a szemeim elé, majd a csatazajok eltompultak, az előttem vívott küzdelem elhalványodott, engem pedig legyűrt az észveszejtő pánikkal vegyes fájdalom, amihez hasonlót még soha életemben nem éreztem. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, a melegen lecsorduló vérpatak volt, ami a nyakamtól a mellkasomig folyt, mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet.
   Életem során eddig kevés alkalommal éreztem magamat úgy, mintha sötét árnyak vennének körül, és esélyem sem lenne küzdeni ellenük. Persze, kiskoromban rendszeresen voltak rémálmaim - látszólag ok nélkül -, de akkor, ha csak az elmém eldugott, alvás közben háttérbe szoruló, még gondolkodó részében is csupán, de tudtam, hogy egyszer majd felébredek és megszabadulok.
   De abban a pillanatban fekete, lelketlen alakok vettek körül minden irányból, és egyetlen fénysugár sem hatolt át a sűrű, könyörtelen ködön, ami körülölelt. Nem láttam a kiutamat, és volt rá esély, hogy azért, mert az nem is létezett.
   Még sosem sérültem meg. Nem tört el semmim soha, és főleg nem lőtt rám senki. A legsúlyosabb sérülés, amit elszenvedtem, az volt, hogy gyerekkoromban lehorzsoltam a térdemet, olyan mélyen, hogy az egyik karcolás azóta is látszik a bőrömön, a húsomba égve. Gyenge voltam? Az biztos. Nem volt alkalmam megedződni. Nem voltam felkészítve arra, hogy egy nap valaki szándékosan az életemre tör. És lelkileg sem éreztem hozzá magamban elég tűrőképességet. Valaki, kezében egy halálos fegyverrel, célzott rám és meghúzta a ravaszt. Valaki látta, hogy a halálomat okozhatja, és meg is tette. Nekem addigi életem során a legnagyobb ellenségemnek az volt a leggonoszabb bűne, hogy hazudott rólam a legjobb barátnőmnek. De aznap valaki az életemet akarta elvenni, és lehet, hogy sikerrel járt. Nem tudtam volna megmondani.
   Edzetlen voltam. Felkészületlen voltam. Gyengének éreztem magam. És valamiért - csak később értettem meg, miért - úgy éreztem, elárultak.
   "A rémálmaidtól nem tudlak megvédeni. De, ha ez megnyugtat, azt megígérhetem, hogy minden mástól igen. Vagyis nem, igazából talán semmitől sem tudlak, de minden erőmmel azon leszek majd. Megígérem."
   Ezek a szavak visszhangzottak a fejemben, de közben ugyanaz a hang a nevemen szólított. Nem jutott el az érzékszerveimig, hogy honnan hív, ezért a keresésére indultam; próbáltam abba az irányba tapogatózni, amerről hallottam. De valószínűleg rossz irányba indultam el, mert a hang eltompult, majd teljesen megszűnt, én pedig azok között az álmok között találtam magam, amiktől mindennél jobban rettegtem, még a pisztolygolyónál is.
   Ha csak még utoljára megölelhetnélek úgy, mint azokban a napokban, mikor az enyém voltál! Addig bámulnálak, amíg bele nem vakulok, csak azért, hogy maradj. Elmormolnék egy imát, valahányszor mosolyogsz, bölcsőben ringatnám a pillanatainkat, mint egy gyereket. Megállítanám a világot, hogy csak még utoljára megölelhesselek...
 - Amy, kicsim, fuss! - kérlelt az apukám, és olyan erősen remegtek a kezei, hogy csak sokadszorra tudta megállítani őket, amíg megszorítja a kezeimet.
 - De nélküled nem! - makacsoltam meg magam.
 - Megyek utánad! - biztatott. - Ígérem, egy perc, és megyek utánad! Csak még van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk ezekkel a bácsikkal. Szaladj haza, jó? Anyu már vár rád. Ő majd vigyáz rád, amíg utolérlek.
 - De apa, nem hagylak itt ezekkel a gonosz emberekkel! - ráztam meg a fejem.
 - Pedig muszáj lesz. - Letérdelt elém, és a tenyerébe fogta az arcomat. Mindig is imádtam a kezeit; olyan nagyok voltak, hogy a fejem szinte eltűnt közöttük. A homlokát az enyémhez érintette, én pedig a szememet lehunyva igyekeztem csak arra koncentrálni, hogy velem van, és nem arra a szörnyű dologra, ami éreztem, hogyan ölel körbe. Valami nedves ért a bőrömhöz, de mire kinyitottam a szemem, apa megtörölte az arcát, és magához szorított. - Amy, menj! Kérlek. Bárhová vigyen az élet, emlékezz rá, hogy mindig szeretni foglak, és édesanyádat is. De most menj. A kedvemért!
   Gyengéden eltolt magától, majd meglökött annak az utcának az irányába, amiről tudtam, hogy rövidesen hazavezet. - Szaladj! - szólt még utánam, mikor már épp meg akartam állni, hogy visszanézzek rá. És én szaladtam.
   Az emlékezetembe véstem az arcodat. A szívemmel ismerem meg az érintésedet. Ahogy még mindig elveszek az ölelésedben, arról álmodok, hogy merre járhatsz. Még utoljára...
   Az utca végén járhattam, amikor valami éles, furcsa hangot hallottam, amit addig soha. Nem tudtam rájönni, hogy mi az, de már nem nézhettem hátra, mert a csontjaimban éreztem: ha hátranézek, örökre elvesztem.

Mintha sosem engedte volna el a kezem. Hiszem, hogy képes vagyok elviselni a hiányát. Ez olyan, mint egy rossz történet: várjuk, hogy jó véget érjen, de a heppi ending hazugság. Az idő egyre hidegebb - tudom, hogy te is érzed már. Vigyázz! És elmédben idézd fel a nyarat!
   Valaki sikított. Fülszaggató hangerővel sikított. A fülemre szorítottam a kezemet, de még mindig hallottam. Ekkor jöttem rá, hogy én vagyok az.
   Megint azt az erős, de kedves hangot hallottam, amit a sötétség kezdetekor. A nevemet ismételgette. Mire kinyitottam a szememet, már az ölében tartott, és a vállára húzta a fejemet.
   Hisztérikusan felzokogtam, és a nyakába fúrtam az arcomat. A bal kezem ujjai a karjába vájtak, mert erősen szorítottam, mintha az életembe kapaszkodnék, a másik kezemet pedig átvetettem a válla felett - úgy éreztem, mintha földrengés rázná a testemet, és csak Robin szilárdságában tudnék biztonságra, menedékre, otthonra találni.
   Valami meleget éreztem a vállam és a nyakam környékén, ami Robinnak is feltűnhetett, mert eltolt magától, hogy odanézhessen.
 - Amanda, vissza kell feküdnöd! - utasított, ellentmondást nem tűrően. - Ki kell cserélni a kötésedet, mert megint átázott. Várj meg, hívom...
 - Ne hagyj itt! - vinnyogtam, és a kérése ellenére sem feküdtem vissza az ágyra, hanem belecsimpaszkodtam a kezébe, mint egy gyerek. Egy ismeretlen szobában voltam, aminek minden fala üresen szürke volt, és úgy éreztem, meghalok, ha egyedül hagy.
   Tanácstalanul karolta át a derekamat, látva, hogy mennyire szükségem van rá, és az ajtó felé nézett. - Adam! - kiabált.
 - Igen, Robin? - dugta be a fejét az ajtón az ismerős férfi.
 - Szólj Dereknek, hogy Amanda kötését ki kéne cserélni!
   Adam válasz nélkül eltűnt, és pár perccel később tért vissza egy fekete tüsihajú társával, aki, gondolom, Jaredet pótolta orvosként. Addigra Robin lefejtette magáról a karjaimat és visszaültetett az ágyra, elrendezgetve a lábamon a takarómat, amit sikeresen lerugdaltam.
 - Szia, Derek vagyok - nyújtott kezet, amit kómásan és meglepetten fogadtam el.
 - Amanda - feleltem erőtlenül.
   Robin aggódva figyelt, miközben Derek mellém ült az ágyra, és lefejtette a vállamról a kötést, ami addigra teljesen sötétvörös lett a vértől. Kent valamit a sebemre, amire nem mertem ránézni, mert féltem, hogy elájulnék vagy kidobnám a taccsot a heg látványától. Nem is igazán a vér riasztott meg ennyire, hanem a bizonyítéka annak, ami történt velem.
   Összeszorított foggal vártam, hogy Derek végre bekötözze a sebemet, igyekezve nem kimutatni, hogy csillagokat látok az addig soha nem tapasztalt fájdalomtól. Derek viszont, tekintve, hogy nem én voltam az első sérült vagy beteg, akit látott, bizonyára pontosan értette, mennyire kínlódom, mert, mielőtt felállt volna, hogy távozzon, megpaskolta az arcomat, és biztatóan rám mosolygott.
   Néha-néha azért tudasd, mi van veled; ne hagyd, hogy az ablakban várjak! Természetesen lesz majd valaki más az életedben: légy vele boldog, ne hanyagold el őt!
 - El fog múlni a fájdalom, ne aggódj - magyarázta. - Majd, ha behegedt a seb, segítek, hogyan kezdheted el mozgatni a karodat. Addig igyekezz elkerülni a vállad erőltetését, és ne fordítsd el hirtelen a fejedet, mert a nyakadon húzódni fog a heg! És, ha megint átvérzik a kötés, ne ijedj meg, az normális, amikor ilyen nehezen gyógyuló helyen talál el a lövés. És egyenlőre csak pihenj, feküdj vissza. Oké?
   Hálásan bólintottam, és elmormoltam egy köszönömöt, amit nem hiszem, hogy hallott, mert a sok kiabálástól egészen berekedtem. Derek utasítása ellenére nem éreztem késztetést arra, hogy visszafeküdjek aludni. Még mindig élénken éltek bennem a rémálmaim emlékei.
 - Próbálj meg aludni - nézett rám Robin.
 - Nem - feleltem egyszerűen.
 - Ó, a picsába, ne ellenkezz már állandóan! - húzta össze a szemét.
   A helyzet képtelensége miatt hisztérikusan elnevettem magam. Robin összeráncolta a szemöldökét, és ez valamiért még viccesebbnek tűnt. A számra szorítottam a kezemet, hogy elhallgattassam magam, és ne tűnjön úgy, mintha tényleg megháborodtam volna.
 - Tényleg, a küldetés sikerült? - kérdeztem gúnyosan, miután sikerült lenyugtatnom magam. - Sikerült elrabolnod Sean Lewingtont?
 - Te... honnan tudod a nevét? - kérdezte fojtottan, és egy pillanat alatt feszült meg az állkapcsa.
 - Egyszer eljött a suliba az apjával, aki épp körbejárta a város összes intézményét - legyintettem, mintha nem jelentene semmit. - De sikerült elrabolnotok?
 - Igen - szűrte a fogai között gyanakodva. - De miért erről beszélsz?
   Elmúlt a nevethetnékem.
 - Mert arról nem akarok, ami közben történt - csuklott el a hangom, és a falat kezdtem pásztázni.
   Így telt el pár másodperc, majd Robin újra megszólalt.
 - Amy, úgy sajnálom! - ült közelebb hozzám. - Jared tudott arról a helyről, ahol hagytalak titeket, és, mire visszaértem, káosz volt... Az egyik ellenségem bandája rajtaütött a bázison, valószínűleg az, amelyiknek Jared eladott minket. Amikor láttam, hogy megsérültél, én... - Lenyelte, amit mondani akart, és megacélozta az arcvonásait. - Ne haragudj rám. Ez már egy másik hely, olyan, amiről Jared nem tudhatott.
 - Tényleg. Jareddel mit tettél végül? - kérdeztem hirtelen.
   Vonakodva válaszolt. - Aznap öltem meg, amikor... tudod. Amikor rád támadt.
 - Értem - haraptam az ajkamba. Nem tudtam, erre mi mást lehetne mondani.
 - Amanda, az én helyzetemben az ilyesmit nem hagyhatom büntetlenül! - magyarázkodott, mintha nem akarná, hogy elítéljem.
 - Értem - ismételtem magamat.
 - De nem válaszoltál. Nem haragszol rám, ugye? Úgy értem... nem az én hibám volt - ha tudtam volna, hogy veszélyben vagy...
 - Miért magyarázkodsz nekem, Robin? - kérdeztem értetlenül, megmakacsolva magamat. - Senkid nem vagyok. Miért érdekel, hogy haragszom-e rád? Azt ígérted, mindentől megvédesz. Nem sikerült. Ami történt, megtörtént, nincs jogom haragudni rád azért, hogy majdnem meghaltam. Eleve azért vagyok itt, mert Lionel elrabolt. De ő miattad tette azt, amit. Miért azért kérsz bocsánatot, ami most történt, miért nem engedsz szabadon inkább, ha annyira fáj a lelkiismereted?
   Mondtam volna tovább is, de közbeszólt. - Ezt fejezd be.
 - Mert, ha nem? Mit tudsz velem tenni?
 - Amanda, ne akarj felhúzni! - sziszegte figyelmeztetően.
 - Mert akkor mi lesz? Megölsz? Rám lősz? Megerőszakolsz?
 - Amanda - szólalt meg fojtottan, és elég volt a szemeibe néznem, hogy tudjam, legszívesebben valóban tenne velem valamit, csak fogalma sincs, mit. Megütni. Talán ez járt a fejében.
   Magam sem tudtam, mi ütött belém hirtelen. Miért kérem számon őt, miért haragszom rá ennyire, miért érzek csalódottságot amiatt, hogy az ígérete ellenére mégsem védett meg mindentől?
   Felemelte a kezét, és egy pillanatra belém hasított a rémület, hogy tényleg meg akar ütni, de aztán csak a fülem mögé tűrte egy elszabadult hajtincsemet, és a tenyere tétován elidőzött az arcomon.
 - Megtanulhatnád, mikor kéne abbahagynod - mondta halkan, kezével még mindig az arcomon, és talán már nem volt annyira dühös, mint az előbb. Furcsa borzongás járt át, amit valószínűleg ő is érzett, mert a keze megremegett a bőrömön.
 - Nem hinném - vontam vállat, amitől eszelős fájdalom hasított a húsomba, és nem tudtam időben elfojtani egy fájdalmas nyögést.
 - Feküdj le és aludj! - adta ki a parancsot ridegen, ami valamiért mosolyt csalt az arcomra, de nem tettem azt, amit mondott.
   A szemeit forgatva felsóhajtott, majd egy határozott mozdulattal felém hajolt és az ágyra döntött. - Azt is meg kéne tanulnod, mikor kell azt tenned, amit mondok - javasolta komoran, még mindig fölöttem támaszkodva. Hosszú haja lelógott, és a vége éppen a fülemhez ért.
   Felvontam a szemöldökömet és gúnyosan elmosolyodtam. - Meglátjuk, mit tehetek az ügy érdekében - feleltem békítően, amire már ő is mosolyra húzta a száját.
 - Már alig várom - tápászkodott fel mellőlem. - Itt leszek melletted. Szóval ne is álmodj róla, hogy felkelsz!
   Megforgattam a szememet, és felé fordítottam a fejemet. - Sosem vagyok képes kiigazodni rajtad.
 - Én is így vagyok veled - dőlt hátra a székén, amin ült az ágyam mellett.
 - Pedig végtelenül egyszerű a működésem - vallottam be.
 - Hidd el, Amanda, kormányzat-megdöntő terveket szőttem, amik sikeresek is voltak, de, amikor te jutsz eszembe, téged nem tudlak hova tenni.
   Büszkén elmosolyodtam, és lehunytam a szememet. - Akkor jó.
 - Ez miért jó? - tudakolta még, és a hangján hallottam, hogy mosolyog, hiába volt csukva a szemem.
 - Nem tudom - motyogtam álmosan, és furcsa biztonságérzet töltött el. Talán, ahogy Robinnak nincsenek rémálmai, mikor a közelében vagyok, úgy nekem sincsenek, amikor tudom, hogy ott van velem és mellettem áll.
   Te kegyetlen, engedetlen, hálátlan, álszent! Egyszerre vagy bűnös és bűntelen... pont, mint az élet.
   Talán percek, talán órák teltek el, mert már az elalvás peremén lebegtem, amikor meghallottam - vagy csak álmodtam -, mit motyog, mintegy magának. - Szereted kísérteni a sorsot, mi?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése