2016. június 14., kedd

Tizenkettő

A lábadozásom napjai teljesen egybefolytak; az egész olyan volt, mintha egyetlen összefüggő, többszintes rémálomban lebegtem volna. Éber, vagy legalábbis ébernek titulált perceimben pedig valamiért végig Sean Lewington járt a fejemben, a diktátorunk corlosi tisztviselőjének egyszülött gyermeke, akit születésétől fogva arra készítettek fel, hogy majd az apja helyébe lépjen, és az uralkodó zsarnok tekintélyét erőltesse az emberekre.
   Az én emlékezetemben mégsem egy olyan fiú élt, aki képes lenne ilyen kegyetlen feladatra.
   A ma este megint arról szólt, hogyan tudok nevetést erőltetni és mosolyt hamisítani ugyanazon a régi, fáradt helyen, aminek a falai kétszínűségből épültek. A szemforgatás és az üresség odalett, mikor megláttam az arcodat, és csak annyit tudtam kinyögni: bűbájos, hogy megismerhettelek!
   Nem hazudtam Robinnak: Sean apja tényleg körbejárta a város összes intézményét még a tavalyi tanév során, és a fiát is magával hozta. Idősebb volt nálunk, mostanra majdnem harminc éves lehetett, mégis olyan érdeklődéssel és gondoskodással nézett körbe az épületben, mintha máris az ő gondjaira lennénk bízva, és meg kéne ismernie minket. Fekete haja és óceánkék szeme volt, ami az összes lány osztálytársamon kívül engem is megbabonázott volna, ha nem látom bennük a szomorúságot. Nem tudtam rá úgy tekinteni, ahogy a többiek: a friss flörtalany, aki elkényeztetett, dúsgazdag és politikai befolyással is bír, úgyhogy mindenképp főnyeremény...
   Talán épp emiatt történt, hogy ebédszünetben, mikor az összes lány osztálytársam a kegyeiért viaskodott, én csendesen ücsörögtem a sarokban, egyedül egy négyszemélyes asztalnál, mivel abban a pillanatban a barátnőim is mind fontosabbnak tartották Seant, mint engem. Láttam a férfin, hogy rettenetesen zavarja a figyelem, de szabadulni nem tudott volna, ugyanis az apja elment az igazgatói irodába tárgyalni, mást pedig nem ismert. Vagyis én ezt gondoltam, hogy csendben elviseli a lányokat - egészen addig, amíg egy idő után nemes egyszerűséggel fel nem pattant a csajok mellől, hogy a tálcájával együtt felém vegye az irányt.
   A szám is tátva maradhatott a meglepetéstől, mert, mire odaért hozzám, már széles, ragyogó mosoly ült az arcán, és úgy nézett rám, mintha a megmentője lehetnék. Véve a célzást ugyanis, a lányok ide már nem követték. Így volt húsz percünk, amikor beszélgethettünk. Igen, ez kevés idő, én utána mégis úgy éreztem, hogy életem legtartalmasabb, leggyümölcsözőbb beszélgetése volt.
   Tudniillik, pár dolog más megvilágítást nyert a számomra, miután Sean szemszögéből is láthattam őket. Persze, nyíltan nem beszélhetett az ellenszenvéről a rendszer iránt, és arról sem, hogy az apja egy zsarnok, de - mintha egy titkos nyelven beszélt volna, amit csak mi ketten érthettünk - a szavaiból sikerült kivennem a valóságot. És ettől kimondatlanul is egy nagyon jó barátra tettem szert. És elég volt az arcára néznem, amikor már menni készültek, és még utoljára visszanézett rám, hogy tudjam: ő is így érez.
   Sokadik napja feküdtem tétlenül az ágyamban. Éppen csukott szemmel küzdöttem az álom ellen - mert az alvás megint lidérceket hozott volna magával -, amikor ajtónyitódást hallottam, és Adam hangját, ahogy szólongatni kezdi a még mindig az ágyam mellett virrasztó Robint. Aki a jelekből ítélve nem is virrasztott; mióta meglőttek, el sem mozdult az ágyam mellől, és bizonyára ülve elaludt, mert Adam folyamatosan azt ismételgette, hogy ébredjen fel.
   Mikor Robin vélhetőleg magához tért, Adam súghatott valamit neki, amiből én csak egy szót kaptam el: Lewington. Mire a név hallatán hegyezni kezdtem volna a fülemet, addigra Adam elmondta, amit akart, és a hangokból ítélve Robin felpattant, és már indult volna kifelé. De még visszafordult, és megrázta a kezemet, a nevemen szólítva. Gondolom, azt akarta ellenőrizni, hogy alszom-e, ezért én teljes kómát tettettem, és sietve elernyesztettem a kezemet, hogy az tehetetlenül rázkódjon Robin noszogatására, ezzel elérve a kívánt hatást - azt hitte, alszom.
   Halkan becsukódott mögöttük az ajtó, én pedig egy szempillantás alatt felültem. Hirtelen olyan volt, mintha fejbe vágtak volna egy hentesbárddal, mert iszonyatos fájdalom hasított a frissen behegedt, súrolt lőtt sebembe. A fehér fájdalom ködében feketén vibráló csillagokat láttam a kíntól, és erősen kellett állnom a sarat, hogy ne dőljek vissza azonnal az ágyra, mint egy ájult szalmazsák.
   Már Adam megjelenése előtt megfogalmazódott bennem a gondolat, amin bőven volt időm gondolkodni a semmittevéssel töltött fekvésem alatt: muszáj látnom Seant.
   Nem azért, mert szerettem az életemmel játszani, és nem is azért, mert tulajdonképpen sorstársak voltunk Robin fogságában. Hanem azért, mert bármelyik barátomért megtettem volna ugyanezt. Nem gondoltam át, hogy mi értelme lenne találkoznom vele, vagy, hogy mi változna, ha elérnénk egymást. Egyszerűen látnom kellett azt az örökké kifejezéstelenné nevelt, de feldúlt érzelmeket rejtő arcot, és megmutatnom neki, hogy nincs egyedül.
   A szemeid azt suttogták: találkoztunk már? A szoba túloldaláról a sziluetted elindul felém: a játékos beszélgetés elkezdődik. Gyors megjegyzések követik egymást, mint titkos üzenetek adogatása... Csak annyit tudok mondani: bűbájos, hogy megismerhettelek!
   Ez a gondolat lebegett a szemem előtt, amikor szinte szédelegve felkeltem az ágyból. Ha épp nem forgattam a fejemet és nem mozdítottam el a nyakamat, elviselhető volt a gyötrelem, így abban bíztam, hogy nem fogok összeesni máris a padlón. Hegyeztem a fülemet, és az egyébként síri csendben nem volt nehéz rájönnöm, merre ment Robin és Adam, ugyanis előbbi fennhangon, palástolatlan haraggal és valamilyen felfoghatatlan undorral káromkodott és ordibált a folyosón, miközben úgy trappolt, akár egy megvadult bika. A hangja jobbról jött, így tudtam, hogy nekem is arra kell mennem.
   Óvatosan lehajoltam, hogy kilessek a kulcslyukon. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a szobám előtt őrködő Adam is a főnökével tartott, de lehetséges volt, hogy nem csak ő szokott őrt állni a szobám ajtaja előtt; vagy beállított valaki mást a helyére a távollétéig.
   Belülről nem láttam senkit, de muszáj volt kinyitnom az ajtót, így nem haboztam kockáztatni. Résnyire nyitottam az ajtót, és kilestem. A folyosó egyik oldalán sem volt egy lélek se, se jobbra, se balra. Felbátorodva léptem ki a folyosóra, majd halkan betettem magam után az ajtót, hogy a még mindig hallatszódó hangok után eredjek. Fohászkodtam, hogy ne akadjak össze egy emberrel sem útközben.
   Már a folyosón sétáltam egy ideje, amikor több férfihangot is hallottam, majd ajtócsapódást, és Robin hangja hirtelen elhalkult - ez azt jelentette, hogy bement egy szobába, aminek az ajtaja előtt többen is álltak.
   Én megtorpantam egy fordulónál, ahol már olyan élénken kivehetőek voltak a hangok, hogy tudtam: tőlem nem messze állnak az ajtó előtt várakozó emberek. Haboztam, és megfordult a fejemben, hogy visszamegyek, amikor Lionel jött szembe velem a folyosón, és a sarkon befordulva meglátott engem.
   Ez az éjszaka szikrázik; nehogy elengedd! Elcsodálkoztam. Egész úton hazafelé vörös volt az arcom. Ezentúl örökké azon fogok tűnődni, hogy vajon te tudtad-e, hogy én is el vagyok bűvölve, mert megismerhettelek...
   A szívem kihagyott egy ütemet, és az ijedségtől ösztönösen a falhoz húzódtam. Lionel arcán a döbbenet és az értetlenség tökéletes elegye jelent meg, és talán egy cseppnyi tanácstalanság is. A hajába túrt, láthatóan azon gondolkodva, hogy mégis mi a francot kezdjen most velem.
 - Te... mégis... mi a jó fenét keresel itt? - fújta ki a levegőt, és a főnöke szokásával ellentétben ő nem ordibált a dühtől, még csak nem is volt haragos a hangja, csupán érdeklődött.
 - Én csak... - Kétségbeesetten törtem a fejemet valami elfogadható magyarázaton, de nem vittem sokra, úgyhogy kénytelen voltam kibökni az igazságot. - Látnom kell Sean Lewingtont!
   Lionel megrökönyödve meredt rám, mintha azt mondtam volna, hogy piros hó esik. Szólásra nyitotta a száját, majd újra becsukta, végül teljesen összezavarodva megrázta a fejét, és felemelte a kezét, hogy számolja az észrevételeit.
 - Lássuk, jól értem-e... Te ismered Sean Lewingtont személyesen - mutatta a hüvelykujját, egyet számolva. Bólintottam. - Kiszöktél a szobádból, hogy lásd - emelte fel a mutatóujját is, másodiknak. Megint bólintottam. - És kurvára átvérezted a kötésedet, miközben fel-alá császkáltál és véleményem szerint megháborodtál! - emelte fel a hangját.
   A nyakamra pillantottam - ami nem kevés fájdalmat vont maga után -, és közönyösen konstatáltam, hogy igaza volt. Lionel kifújta a levegőt, mintha ki akarná tisztítani a fejét, majd fáradtan megdörzsölte a homlokát.
 - Lewington megsérült, amikor elkaptuk. Derek bent van nála. Be kéne mennem és kihívnom, hogy ellásson, de Robin ott van bent, és... - Habozott. - Mondjuk úgy, hogy nem szívesen nézném végig, ha beszakítaná a dobhártyádat.
 - Nincs szükségem Derekre, semmi bajom! - tiltakoztam.
 - Felnyílt a sebed, te észkombájn! Talán csak percek kérdése, hogy kifeküdj a padlón, mint egy zsák! Aztán még én leszek a hibás... kösz szépen, nem - fonta karba a kezét.
 - Hogy az a... Lionel, könyörgök, ne árulj be! - váltottam könyörgésre, de ekkor kicsapódott az ajtó, és érezhetően nyüzsgés támadt.
   Hirtelen tényleg úgy éreztem, mintha elájulnék, ahogy Lionel jósolta. Ismerős lépések dübögtek végig a folyosón, egyre közeledve hozzánk. Lionel habozás nélkül megfordult és elém állt, mintegy védelmezően, vagy inkább, hogy elrejtsen Robin szeme elől.
   De akkor már tudtam, hogy minden erőfeszítés felesleges - nekem mindenképp végem van.
   Egy kitartó kérdés ébren tartott: hajnali kettő óra, te kit szeretsz? Addig tűnődtem, amíg éberré nem váltam. Most fel-alá járkálok, azt kívánva, bár megjelennél az ajtómban. Kinyitnám és azt mondanám: hé, csodás, hogy megismerhettelek.
   Robin tulajdonképpen nem is volt annyira dühös... az első harminc másodpercig. Addig ugyanis a reakciója kimerült annyiban, hogy meglepetten, kikerekedett szemekkel végigmért bennünket, először az élőpajzsomat, aztán engem. Előbbinél még csak értetlenség látszott a vonásain, nálam viszont összeszorult az állkapcsa, és a szemei a frászt hozták rám.
   Gondolkodás és finomkodás nélkül átnyúlt Lionel mellett, megragadta a karomat, és magával húzott volna, ha Lionel nem teszi a vállára a kezét.
 - Főnök, ő csak... - Magamban hálás voltam, hogy igyekszik menteni engem, de egyrészt nem tudott volna mit mondani, másrészt Robint nem tudta volna megállítani, akármit mond is.
 - Nem kérdeztelek - vakkantott vissza Robin, és ellökte tőlem Lionelt, aki még próbált volna segíteni rajtam.
 - Robin... - kezdtem, mire félbeszakított.
 - Te hallgass! - förmedt rám, és már ráncigált volna tovább, ha a pillantása meg nem akad a vállamon. - A kurva... kibaszott... Hősök... verjék bele a... - Itt meggondolta magát, és rám való tekintettel inkább jobb belátásra tért. - Egy nap te okozod a kibaszott halálomat, Amanda! - ordította. - Derek! - kiabált vissza a doktoromnak, közben kíméletlenül menyasszony-fogásba kapott, átviharzott a folyosón és szinte kitépte a szobám ajtaját a helyéből, mikor belépett. Lefektetett az ágyra, és egyetlen felemelt kezével egyértelműen jelezte, hogy fogjam be a számat, vagy megbánom.
   Mire Derek megérkezett, Robin a dühtől remegő kezekkel lefejtette a nyakamról és a vállamról a kötésemet, és cifrán káromkodva vette tudomásul, hogy felnyílt a már szinte behegedt sebem. Amíg Derek lemosta vízzel, bekente hámosítóval és kötést rakott rá, addig Robin szótlanul ült, de a térde folyamatosan fel-alá járt. Egyik kezét az éjjeliszekrény sarkára szorította, és láttam, hogy elfehérednek az ujjai az erőfeszítéstől. Tudtam, hogy bomba fog robbanni, amint Derek kiteszi a lábát a szobából.
   Ez vagyok én, ahogy imádkozom azért, hogy ez a legelső oldal legyen, ne a történetszál vége. A gondolataim addig fogják visszhangzani a nevedet, amíg nem láthatlak újra. Ezek azok a szavak, amiket magamban tartottam, amikor túl hamar elindultam. Kérlek, ne szeress bele valaki másba, kérlek, ne legyen valaki, aki várna rád!
   Nem is tévedtem. Derek behúzta maga mögött az ajtót - és ezzel egyidőben Robin elvette a kezét a szekrényről, összefonta a karjait a mellén, és hátradőlt, pillantását az enyémbe fúrva. Kegyetlenül kínzott a tekintetével, ami gyakorlatilag villámokat szórt és égette a szemeimet, így inkább gyorsan elkaptam a pillantásomat.
 - Szóval? - tudakolta társalgó hangnemben, és éreztem, mekkora erőfeszítésébe telik, hogy nem ordít.
 - Én... felkeltem, mert látnom kellett Sean Lewingtont. És, ha kell, minden egyes nap kísérletet teszek rá! - tettem hozzá dacosan. Nem tudtam, miért élvezem, ha húzhatom Robin agyát, de valószínűleg az töltött el élvezettel, hogy bánthattam.
   A pillantása lefagyott, és őszintén azt éreztem, hogy másodperceken belül felrobban. Összeszorította az ajkát, a nyakán egy ér vészjóslón kidudorodott, és a pillantása még mindig égetett, de ezúttal nem néztem máshova.
 - Befejezted? - kérdezte  epésen, mire bólintottam. - Kérdezhetek? - tudakolta gúnyos mosollyal, és, ha nem tudtam volna, mi következik, azt hittem volna, hogy teljesen nyugodt, és csak a szokásos formáját hozza.
   Legszívesebben rávágtam volna, hogy nem, de így is eleget játszottam már a tűzzel, ezért inkább bólintottam.
 - Mi közöd ahhoz a selyemfiúhoz?
 - Már mondtam. Azonkívül sorstársam. Elvégre mindkettőnket ugyanaz tart fogva. És jogtalanul ítéled el, ezért úgy gondoltam, muszáj látnom, mert ki tudja, mikor kínzod halálra.
 - Aha - vette tudomásul. - És tényleg csak ennyit jelent neked az a barom, ha miatta kiszöktél a szobádból és felnyílt a sebed, ami eddig is nehezen gyógyult? - A mondat második felének a hangereje már sértette a fülemet, és elfordítottam a fejem, mintha ezzel elmenekülhetnék előle.
 - Ne fordulj el, Amanda, hozzád beszélek, a kurva életbe is! Avass már be, mert rohadtul érdekel a gondolatmenet, ami lezajlott az agyadban, mikor ezt kiötlötted! Látni akarom a szemedet, amikor mondasz valamit! Tényleg, és Lionel hogy jön a képbe? Mi a faszért játszotta a nagylelkű védelmezőt?
 - Azért, mert benne van jóérzés! - csattantam fel dühösen.
 - Hát, ez kurva sok mindent megmagyaráz! - üvöltött vissza, és felpattant. Zaklatottan tett egy kört a szobában, mielőtt visszajött és az ágyam felé hajolt. Az államat megfogva kényszerített, hogy a szemébe nézzek, amitől borzongás futott végig a gerincemen, de mintha nem a félelemtől lett volna így. - Mit csináltatok a folyosón? - dühöngött az arcomba.
   Fújtatva ellöktem a kezét az államról, mire a csuklómra szorította azt, és a másikkal lefogta az én másik kezemet, mintegy előrelátásból.
 - Amanda, nem akarom, hogy még jobban felszakadjon a sebed, úgyhogy maradj nyugton és válaszolj a kérdéseimre, vagy nem állok jót magamért!
 - Ó, igazán? Nehogy már ennyire aggódj az épségemért! - gúnyolódtam hangosan. - Már megint ott tartunk, mint Jasonnel és előtte Jareddel! Robin, fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi jár a fejedben!
 - Kérdeztem, hogy neked mi jár a fejedben, de, ahogy látom, teljes káosz! - vágott vissza, és elengedett, hogy megint fel-alá járkáljon.
 - Csak nem értem, miért viselkedsz úgy, mintha barátok lennénk! Mit érdekel, ha felszakad a sebem? Szakadjon fel, még örülök is; talán elvérzek és megszabadulok tőled, ahogy te is tőlem! És mit érdekel, ha a folyosón flangálok, hogy láthassam a barátomat? Mi közöd hozzá? És főleg, miért érzed magadat felhatalmazva arra, hogy számon kérj engem?
 - Á, szóval a barátod. Ez mindent megmagyaráz - vigyorodott el undokul. - Csak tudnám, hogy akkor Lionel mire kell.
 - Nem úgy barátom, te... agyhalott!
 - Ó, hát persze!
 - Robin, tudod, mit? Tűnj el a szobámból! - Minden erőmet összeszedtem, hogy teli tüdőből ordíthassak.
 - A te szobád, mi? Nem is olyan régen egy hasonlót még a celládnak neveztél!
 - Ha annyira törődsz velem, ahogy elhiteted velem, akkor takarodj kifelé ebből a helyiségből! - tornásztam ülő helyzetbe magam.
   Ezúttal pedig a büszkesége miatt nem hagyta ennyiben a dolgot. - A szoba az enyém - közölte hűvösen. - Az épület is az enyém. Úgy sétálj a folyosón és úgy próbálj menekülőutat keresni, hogy közben tudod: azok is mind az enyémek. És nemsokára az egész kibaszott város az enyém lesz, ha az őrületbe kergetsz addig, akkor is! - Eddigre már csupán egy bizonyítani vágyó gyerekre emlékeztetett. Eszembe jutottak a soha be nem gyógyulónak és túl réginek látszó sebek a testén, amikor a golyót kellett kiszednem a karjából, és valamiért már nem volt kedvem kimondani a gúnyos megjegyzéseket, ami az előbbi szavai hallatán megfogalmazódott bennem. Nem azért, mert sajnáltam őt, bár tagadhatatlanul így éreztem. Hanem mert oka volt arra, hogy ilyen legyen.
 - Hagyj békén! - mondtam gyengén, és hirtelen tényleg hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Talán a vitatkozás és az üvöltözés fárasztott ki ennyire; talán az, hogy meglőttek. Vagy csak az az egész rohadt mizéria, ami már éveknek tűnő ideje éjjel-nappal körülvett és maga alá temetett.
   Undok, gúnyos vigyorra húzta a száját, és leült az ágyam szélére. Arrébb húzódtam, amennyire csak tudtam, és ezt ő valamiért nagyon mulatságosnak találhatta, mert elnevette magát. Váratlanul fölém hajolt, és, mielőtt még ijedten elhúzódhattam volna tőle, megszólalt: - Már csak azért sem hagylak békén, mert zene füleimnek, amikor hisztizel.
   Felemeltem a kezem, hátha sikerül felpofoznom, de természetesen gyorsabb volt. Mire a tenyerem az arcához ért volna, erős, hosszú ujjai a csuklóm köré fonódtak, és a mosolya még szélesebb lett.
 - És tudod, mit? - folytatta. - Ha a szíved leghőbb vágya az, hogy láthasd Sean Lewingtont, akkor az egész épületszárnyat telerakom őrökkel, hogy soha ne juthass el hozzá.
   Sajnos még mindig a kezemet szorította, így az utolsó, elérhető fegyveremhez fordultam: előrehajoltam, és az állába haraptam. Nem túl erősen, mert tudtam, hogy felkaphatja rajta a vizet, és ki tudja, mit művel velem; mivel kétszer akkora, mint én, és még többet nyom, ezért akármit megtehetett volna, ami csak eszébe jut. Az erőről és edzettségről már nem is beszélve.
   Szinte meg sem érezte, de viccesnek találta a dolgot, mert elröhögte magát. A fogam enyhe, világos színű bemélyedést hagyott a húsában, ami fokozatosan elmúlt, amikor a vigyortól megfeszült a bőr az állán. - Ezt megjegyeztem - szólalt meg, és a mosolya végre a szemeit is elérte, ami valamiért engem is mosolygásra késztetett.
 - Nem adtam bele mindent! - fenyegetőztem. - Ha nem vigyázol, legközelebb leharapom egy darabodat.
 - Már várom, hogy megpróbáld - élcelődött, még mindig egy levakarhatatlan vigyorral kísérve mindkettőnk arcán.
   Azelőtt még soha senkibe nem voltam szerelmes, még sosem várt rám senki, mert te vagy minden valóra vált álmom. És csak azt kívánom, hogy tudd: annyira szerelmes voltam beléd!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése