2016. július 7., csütörtök

Tizenhárom

Akárhogy könyörögtem, Robin továbbra sem engedett felkelni az ágyból. Azt is hiába hoztam fel érvként, hogy nem szabad aludnom, mert nem tudom elviselni az álmokat, amik kísértettek. Én sem értettem, hogy miért ráznak meg ennyire - elvégre csak álmok voltak, a fenébe is! Mégis olyan valóságosak, mintha tényleg a szemem előtt zajlanának azok az iszonyú dolgok, amiket láttam. És ez még semmi sem volt ahhoz képest, hogy az álmok szinte emlékeknek tűntek inkább. Nem hagytak nyugodni, és ahelyett, hogy a normális álmokhoz hasonlóan feledésbe merültek volna, mind élénken éltek tovább az emlékezetemben, mintha felfrissített emlékek lennének.
   És hiába próbáltam ébren maradni, a mozdulatlan fekvéstől előbb-utóbb mindig elaludtam.
   Árnyékok töltenek be egy üres szívet, miközben a szerelem halványodik. A sok dolgon túl, amik igazak ránk, de nem mondjuk ki őket, vajon képesek vagyunk a csillagok mögé látni és kitartani hajnalig?
   Az egyik ilyen alkalommal a szokásos rémült sikítozás helyett zokogva ébredtem. Nem hüppögve, szipogva vagy könnyezve, szabályosan és hisztérikusan sírva. Megállás nélkül folytak a könnyeim, és összefüggéstelenül nyöszörögtem, mint egy gyerek, aki felhorzsolta a térdét. Robin szólongatott, de alig jutott el hozzám a hangja. Megrázta a vállamat és letörölte a könnyeimet, mert ki nem állhatta a síró lányok látványát, de hiába próbáltam abbahagyni, nem ment. Talán valami sírógörcs tört rám, egy roham, amit nem tudtam, hogyan tudnék megállítani.
   Robin, belátva, hogy csitító szavakkal most nem megy semmire, egyszerűen mellém feküdt és magához húzott, a fejemet gyengéden a mellkasához hajtva. A fél kezével átkarolta a derekamat és szorosan tartott, hogy abbamaradjon a kényszerű rázkódásom. Percek kellettek hozzá, de ez be is következett, és a zokogás is alábbhagyott. A könnyeim egy hatalmas, nedves foltot hoztak létre Robin pólóján, és pár tincsem is elázott.
 - Ne haragudj - szipogtam esetlenül, iszonyatosan szégyellve magamat a jelenetért.
   Erre hirtelen elnevette magát, és felfelé néztem, hogy láthassam az arcát.
 - Ha azt hiszed, én sosem ébredtem így, akkor elárulom, hogy rengetegszer - mosolygott rám. - És hidd el, hogy én sokkal szánalmasabb látványt nyújtottam, mint te.
   Bár egyáltalán nem vidám dolgot mondott, mégis vele nevettem, és a folttal szemeztem a pólóján.
 - Bocsi, hogy eláztattam a pólódat - simítottam végig a nagy pacán az ujjaimmal.
 - Tényleg nem számít - felelte fojtott hangon.
   Csendben feküdtem a karjában, és azon tűnődtem, miért olyan jó érzés így lenni. A teste olyan forró volt, mint egy radiátor, és izmoktól vastag karja épp olyan szorosan fonódott a derekamra, hogy még nem zavart, sőt, egész kellemes volt. De úgy éreztem, valami más is van az ölelésében, ami magával ragad ezeken kívül - nem tudtam volna megmondani, pontosan micsoda.
 - Apám nem vigyázott túlságosan egy taknyos kiskölyök lelki épségére - szólalt meg váratlanul, és felkaptam a fejemet. Ez volt az első mondat, amit őszintén, kötetlenül árult el magáról. Minden figyelmemet rá irányítottam, hogy egyetlen szó se kerülje el a figyelmemet. - Édesanyám az én megszülésembe halt bele. Amint elég idős lettem, rájöttem, hogy ő volt az egyetlen személy, akit apám valaha szeretett, épp ezért hibáztatott egész életében engem a haláláért. Talán ő sem tudta, de én igen, hiszen a bőrömön éreztem. Mert bár rám hagyta azt, amit az életében felépített, mindig úgy bánt velem, mintha nem a fia, hanem egy idegen lennék.
   Változtasd meg az égbolt színeit, és nyílj meg! A sok út, amivel elérted, hogy érezzem: élek... a sok dolog, amit szerettem benned. A sok dolog emléke, amik sosem haltak meg. Hogy túléld az éjszakát, a szeretet rád talál.
   Elszorult a torkom, de féltem megszólalni vagy megmozdulni, mert akkor talán nem mond többet.
 - Nem az a gyerek voltam, amilyet ő akart - folytatta szenvtelenül, mintha az időjárásról beszélne. - Később újraházasodott, de azt a nőt már nem szerette. Szerintem csak akart egy másik gyereket, egy "második esélyt", aki talán nem rendelkezik az én hiányosságaimmal. Így született meg a nálam hat évvel fiatalabb öcsém, Kevin. Őt jobban szerette nálam, de még apámnak is el kellett ismernie, hogy Kevin egy őrjöngő őrült, nem lehet hatalmat adni a kezébe. Én túl nyápic és lágyszívű voltam a szemében, de engem még így is alkalmasabbnak talált az öröksége átvételére, mint Kevint.
   Lemondóan sóhajtott, és kifejezéstelen szemekkel nézett le rám. Biztos viccesnek találta az arckifejezésemet, mert mosolyra húzódott a szája. Vártam, hogy folytatja, ugyanakkor megtisztelve éreztem magam, hogy már ennyit is rám bízott a titkai közül.
 - Mindkettőnket vert, de főleg engem. Mivel nekem kellett volna átvennem a helyét, ezért az én "hibáimat" véresen komolyan is vette. A hegek, amiket láttál, mikor kihúztad belőlem a pisztolygolyót... Főleg tőle vannak. Apámtól.
   Összeszorult a torkom, és ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy mondjak vagy tegyek valamit. De mit lehet erre reagálni? Inkább csak mélyebbre fúrtam az arcomat a mellkasa közepén lévő mélyedésbe.
 - Szánalmas élettörténet, mi? - viccelődött, próbálva érzéketlennek tűnni.
 - Nem az - válaszoltam tompán. - És nem hinném, hogy csak ennyi a történeted - néztem fel rá.
   Összeszorította az állkapcsát, és elfordította a fejét, kerülve a pillantásomat.
 - Tévedek? - tudakoltam halkan.
   Válasz helyett visszavette az álarcot, ami mögé mindig rejtőzött, és mire visszafordult, hogy a szemembe nézzen, már a megszokott, kemény Robin volt. Elengedett és feltápászkodott mellőlem, hogy kifejezéstelenül nézzen le rám.
 - Mától nem fogok tudni egész nap melletted ücsörögni - jelentette ki. - El kell mennem pár napra, talán többre. De ne aggódj, lesz őr az ajtód előtt, és a kis hercegedet is jól őrzik, szóval esélyed sem lesz meglátogatni.
   Ingerülten az oldalamra feküdtem és az előttem lévő falat kezdtem bámulni. Vártam, hogy kimenjen és ne rombolja össze azonnal a képet, amit felépítettem róla azok alapján, amiket elmondott magáról. De nem távozott, helyette leült az ágyam szélére, arcán széles vigyorral.
 - Mi az, csak nem azért sértődtél meg, mert magadra hagylak? - gúnyolt.
   Nem gondoltam át, hogyan fogok visszavágni, de pontosan tudtam, mennyire fel tudja húzni magát ezen a témán, szóval egyértelmű volt a válaszom: - Egyáltalán nem sértődtem meg. Sőt, alig várom, hogy kitedd a lábad az ajtón, és megkereshessem a kis hercegemet.
   Lopva vetettem egy pillantást az arcára, ami úgy festett, mintha felpofoztam volna. A sebemre vigyázva fordultam egyet, a hátamat mutatva felé, és sietve lehunytam a szememet, hátha békén hagy, ha alvást tettetek.
   Egy szó nélkül felpattant, elviharzott az ajtóig, majd egy dobhártyaszaggató csattanással bevágta maga mögött az ajtót.
   Mit szólnál a mosthoz? Mit szólnál a mához? Mi van, ha te teszel mindazzá, amire születtem? Mi van, ha a szerelmünk soha nem is múlt el? Mi van, ha csupán elveszett a szavak mögött, amiket sosem találtunk meg? Drága, mielőtt még túl késő lesz: mit szólnál a mosthoz?
   A tehetetlenségemtől feldühödve forgolódtam az ágyon, de az első hirtelen mozdulatnál megbántam. Hiába csak súrolt seb volt, a nyakam és a vállam hajlatában éktelenkedő heg piszkosul fájt. Azért nem szabadott megerőltetnem, nehogy megint felnyíljon, és kezdhesse elölről a varasodást, de már iszonyatosan belefáradtam a fekvésbe. Úgy meg főleg, hogy még az alvás sem volt menekülési opció.
   Robinra gondoltam, és arra, amiket elmondott nekem a múltjáról. Most, hogy a lelkének erről a terhéről tudomást szereztem, úgy éreztem, mintha én is vele cipelném. Persze nem érezhettem át. Vannak dolgok, amikhez a képzelőerő egyszerűen túl kevés, és nekem eleve nem volt belőle túl sok.
   A nap megtörik a szemeidben. Hogy egy új napot kezdjen, ez a megtört szív még mindig túlélhet. A te kegyelmed egyetlen érintésével az árnyékok beleolvadnak a fénybe, mert itt vagyok az oldaladon, ott, ahol a szerelem megtalál majd téged. Most, hogy itt vagyunk, most, hogy már idáig eljutottunk, csak tarts ki! Nincs mitől félni, mert épp melletted vagyok, és életem végéig a tiéd.

Nehéz volt számontartani a napok múlását, de Robin távolléte érezhetően elhúzódott. A sebem viszont szépen gyógyult, köszönhetően annak, hogy lemondtam a szökési kísérletekről - úgysem jártam volna sikerrel.
   A bandavezér már legalább másfél hete távol volt, és emiatt teljes csend uralkodott az épületben. Egészen máig. Épp unottan feküdtem az ágyamon, amikor hallottam, hogy az addig az ajtóm előtt vigyázó őrnek valaki bizonyára a nevét kiáltotta, mert szó nélkül elrohant a posztjáról.
   Mondjuk úgy, hogy ismerem azt az érzést, amikor a párkányhoz ragadva találod magadat, és egyszerűen nem gyógyulnak az egyenetlen pengével vágott sebeid. Elárulom, hogy ez sosem túl rossz. Csak vedd át valakitől, aki már járt ott, ahol te most - kifeküdve a padlón, már nem olyan biztosan a túlélésben.
   Szinte ösztönösen felültem, és az ajtóhoz léptem, hogy hallgassam a kinti zajokat. Többen is elfutottak a folyosón az ajtóm előtt, és hirtelen mintha az egész hely kiürült volna, olyan csend lett. Nem tudom, mi szállhatott meg, de a fejemben már szilárdan megfogalmazódott az elhatározás, miszerint most vagy soha. Muszáj volt megpróbálnom.
   Meglepődve konstatáltam, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva. Remek, talán az őröm nem volt elég figyelmes.
   Hacsak nem helyezték át máshova, még mindig jobbra kellett fordulnom, miután kiléptem a folyosóra, hogy elérjem Seant. Kezdetben óvatosan haladtam, de továbbra sem találkoztam senkivel. Nekibátorodva felgyorsítottam hát a lépteimet, és elértem azt a helyet, ahol legutóbb lebuktam, miután Lionel rám talált. Onnan már csak pár méter választott el az ajtótól, ami előtt a múltkor többen is őrködtek. Most senki nem állt ott, és fohászkodtam, hogy a nagy sietség után, amivel mindenki távozott, nyitva találjam az ajtót.
   A kilincsre helyeztem a kezemet, és halkan lenyomtam, mintha attól tartanék, hogy épp ebben a percben lepleződök le. Nem volt kulcsra zárva, szóval tényleg igazán sürgős dolog történhetett. Nagy levegőt véve betoltam az ajtót és beléptem.
   Mikor körülnéztem, a sarokba esett a pillantásom. Sean lehajtott fejjel, kinyújtott lábbal ült, a hátát a falnak vetve. A két keze a falhoz volt bilincselve. Nem nézett fel, csak a mellkasán láttam, hogy fáradtan sóhajt a gondolatra, hogy valaki megint akar tőle valamit.
 - Sean! - szólaltam meg elképedten, és talán csak a meglepettségtől, talán azért, mert megismerte a hangomat, hirtelen felkapta a fejét. Az óceánszerű szemek hatalmasra nyílva néztek rám, és alig láthatóan megrázta a fejét, mintha nem hinné el, hogy valóban engem lát.
   Szóval próbálkozz meg még egyszer egy altatódallal, és hangosítsd fel a rádiót! Ha hallasz most, tudd, hogy épp kinyújtom a kezemet, hogy tudassam veled, nem vagy egyedül! És ha esetleg nem látnád: pokolian rémült vagyok, mert nem tudlak elérni. Úgyhogy csak csukd be a szemed, mert, kicsim, itt jön az altatód! A te saját altatód.
 - Amy? - kérdezte rekedten. - Te... hogy kerülsz ide? - Hirtelen elmosolyodott, és hitetlen arckifejezés ült az arcára. - Meg sem kéne lepődnöm, igaz?
 - Hát nem is! - vigyorogtam vissza, és leültem mellé a földre, megtapogatva a bilincsét, hátha ki tudom nyitni.
 - Hagyd, reménytelen - már próbáltam. Te is a foglyuk vagy?
 - Igen - feleltem.
 - Akkor nem lenne szabad itt lenned, nem? - komorodott el.
 - Nem, de hallottam, hogy az összes őr kirohant valamiért, és gondoltam, szabad a pálya. Már előtte megtudtam, hogy itt vagy, és azóta próbáltam eljutni hozzád. Egyszer már majdnem elértem az ajtódig - újságoltam büszkén. - Nem tudod, miért mentek el?
 - Amennyire ki tudtam venni a zűrzavarból, a főnök tért vissza, de csúnyán megsérült, és a társai közül is többen. Azt hiszem, a nyomukban vannak, azért volt mindenkire szükség.
   Ijedten a szám elé kaptam a kezemet. Ha Robin épp csalódott vagy dühös, mert nem járt sikerrel, akkor sérülés ide vagy oda, én megszívom. Nagyon. Jó hangulatban is felkapná a vizet, ha megtudja, hogy itt voltam, de ha már rosszkedvűen indul neki...
 - Rosszul bánnak veled? - kérdeztem, mikor végre a jelenre tudtam koncentrálni.
 - Hát, nem kedvesek, de nem is kínoznak, meg semmi ilyesmi - nyugtatott meg. - És... hé, mi ez a válladon? - aggodalmaskodott, és ösztönösen felemelte a kezét, hogy megérintse a heget, de a bilincs persze megakadályozta.
 - Nyugi, nem ők csinálták. Az ellenfeleik, vagy akárkik is támadtak rájuk nemrég.
   Lábdobogást hallottam az ajtón túlról, de mielőtt megrémülhettem volna, az ajtó kinyílt, és egy, számomra ismeretlen pasas lépett be rajta. Nem hasonlított Robin általam ismert embereire - Lionel, Derek és Jason, de még Jared is bizalomkeltőbb látványt nyújtott, mint ez az alak, aki már legalább negyven lehetett, és fekete haja csapzottan lógott a fülére.
 - Elárulnád, mi a faszt keresel itt? - ripakodott rám, és megremegett a kezem a rémülettől. Mintha a hangja megfagyasztotta volna a levegőt, és ostorként csattant.
   Választ sem várva - nem mintha tudtam volna szolgálni eggyel - odajött hozzám és durván megfogott a könyökömnél fogva, hogy felrántson és kiráncigáljon.
 - Hé, vegye le róla a kezét! - kiabált rá Sean, és még egy hamvába holt kísérletet is tett rá, hogy a megbilincselt kezével megfogja a másik kezemet, ezzel akadályozva a férfit, de nem ért el vele semmit.
   Kérlek, engedd, hogy kivezesselek a sötétségből a fényre! Mert én hiszek benned és abban, hogy túl fogod élni a következő éjszakát is. Ne gondolj már többet a könnyű kiútra! Nem kell felkelned, hogy elfújd a gyertyát, mert még nem végeztél: túl fiatal vagy, és a legjobb még csak ezután jön.
   Az erős ujjak satuként szorultak a karomra, és rettenetesen fájt a szorongatása. Ebből okulva eldöntöttem, hogy inkább engedelmesen követem, csak lazítson már rajta, de futva is alig bírtam felvenni azt a tempót, amivel a folyosón átviharzott. Természetesen sokkal magasabb volt nálam, és a lábai is tovább értek: egy lépéssel annyit haladt, mint én hárommal. Mikor épp sikerült beérnem és mellette haladnom, akkor sem enyhített a szorításán. Már ziháltam, és nem bírtam tovább. Feladtam a rohanást, így viszont gyakorlatilag húzott maga után.
 - Engedjen már el! - csattantam fel könyörögve, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe nemcsak a karom, hanem a nyakamon épp feszülő seb miatt is, ahol még korántsem volt annyira rózsás a helyzet, hogy futni tudjak, ráadásul még vontassanak is.
   Meg sem hallotta, engem pedig hirtelen olyan undor fogott el, hogy nem tudtam tenni az ösztön ellen, ami arra késztetett, hogy megpróbáljak szabadulni. Megvetettem a lábamat és próbáltam kiszabadítani a kezemet. Felsikítottam, nem is tudtam igazán, mire számítva.
   Zajt hallottam, és előttem a folyosón megjelent Robin, akit két embere cipelt. Több helyen is vérzett, a bal csípője felett egy folyamatosan növekvő, vérvörös folt díszelgett, és a mellkasa jobb felén is. Úgy tűnt, eltört az orra, mert az orrától az álláig egy vér volt az arca. Remegni kezdtem, ahogy ránéztem, és el sem tudtam képzelni, hogy lehet még eszméleténél.
   A szemén többféle, azonosíthatatlan érzelem suhant át, miközben szemügyre vette a szememben csillogó könnyeket és a foglyul ejtőm kezét, amivel még mindig nem engedett el. Kipirulhatott az arcom az erőfeszítéstől, és zihált a mellkasom.
 - Ereszd el, Fred! - nyögte erőtlenül, valahogy mégis ellentmondást nem tűrően Robin, és megvonaglott a szája, mintha ez a pár szó is hatalmas erőfeszítést igényelt volna tőle. Legszívesebben elsírtam volna magamat, látva a fájdalmát és azt, hogy még ilyenkor is képes volt az enyémmel törődni.
 - A Lewington-gyereknél volt! - árulkodott szenvtelenül Fred, de a főnöke szavára azonnal eleresztett.
   Le akartam sütni a szememet, de a pillantásom Robinon ragadt, és a viharos szemeken, amikből most semmit nem tudtam kiolvasni. Megnyalta véráztatta ajkát, amin mintha egy halvány, keserű mosoly játszott volna, és nyelt egyet, de nem árult el semmit.
 - Amanda, menj vissza a szobádba. Fred, te várd meg, amíg becsukja maga mögött az ajtót, aztán gyere  - rendelkezett, és a kísérői elvezették, gondolom, hogy ellássák.
   Ijesztő őröm többet nem nyúlt hozzám, én pedig engedelmesen visszamentem a szobámba és a nap folyamán többet nem próbálkoztam semmivel.
   Hát, ma mindenki a padlón van, mindenkiről elfeledkeztek. Amikor mindenki belefáradt az egyedüllétbe, mert mindenkit elhagytak, és egy kicsit üres kézzel, s te is egy hajszálon függ, hogy kitarts... Csak próbálkozz meg még egyszer egy altatódallal!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése