2016. december 30., péntek

Tizennyolc

Vannak dolgok, amiket tettem. Van egy hely, ahova elmentem. Van egy szörny, és én szabadon engedtem: most felém rohan.
   A házunk előtt álltam a sötét éjszakában, és nem tudtam rávenni magamat, hogy belépjek. Sokkal szívesebben romboltam volna porig az egészet. És még szívesebben töröltem volna ki az emlékezetemből az elmúlt húsz napot, de főleg az elmúlt órákat.
   Bárhogy próbáltam kiverni a fejemből, újra és újra magam előtt láttam Kevin arcát, Robin öccséét, aki nem is különbözhetett volna jobban tőle. Igaz, volt idő, hogy féltem, egyenesen rettegtem Robintól, mert nem tudtam, mikor és mitől kap dührohamot, és igen, néha - sőt, gyakran - haragudtam is rá; de aztán megtudtam, miért olyan, amilyen. Kevinnel kapcsolatban viszont éreztem, hogy akármit tudnék meg a múltjáról, az nem változtatna a tényen, hogy kiráz tőle a hideg. A puszta gondolatát is gyűlöltem, végigfutott a testemen a rémület, ha csak eszembe jutott, és főként rettegtem már az emléktől is, hogy a közelemben van, hogy megérint.
    Vannak dolgok, amiket megbántam, amiket nem tudsz megbocsátani, nem tudsz elfelejteni. Van egy ajándék, amit küldtél... Nekem küldted. Szóval fogd meg ezt az éjszakát, és boríts be vele, mint egy takaróval! Tudom, hogy nem nyertem megbocsátást, de kell egy hely, ahol aludhatok. Úgyhogy fogd meg ezt az éjszakát, fektess le engem az utcára! Tudom, hogy nem nyertem megbocsátást, de remélem, hogy kapok majd egy kis békét.
   De az agyam mégsem volt képes leszállni arról, amit mondott. A szüleim nem azok, akiknek mondják magukat? Tudni akartam, mit jelent ez, még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy azt teszem, amit Kevin akar - már túl régóta gyötörtek az álmok, amiket nem értettem, túl régóta próbáltam magamnak sikertelenül megmagyarázni, hogy miért nem fizettek értem váltságdíjat a szüleim.
   Erre viszont csak akkor volt esélyem megtudni a választ, ha beléptem azon az ajtón, ami a pár héttel ezelőtt még otthonomnak hívott hely bejárata volt.
   Tettem egy bizonytalan lépést előre, de megtorpantam, mert eszembe jutott Robin. Átsuhant az agyamon a sebei emléke, a megszámlálhatatlanul sok hegé, amiknek egy részét az apjától, másik részét az ellenségeitől kapta. Megjelentek előttem a szemei és a rengeteg érzelem, amit rövid ismeretségünk során láttam bennük: harag, aggódás, meglepettség, humor, törődés... Felidéztem, milyen volt hozzá simulni, hogy izzott a bőre, milyen biztonságot árasztott magából.
   Van egy játék, amit játszottam. Vannak szabályok, amiket meg kellett szegnem. Vannak hibák, amik elkövettetnek, de én a magam módján követtem el őket.
   Ha valaki megkérdezi, nem tudtam volna megmondani, miért érdekel, mi lesz vele. Elrabolt engem, mégis mellette éreztem először biztonságban magam - vagyis inkább azt, hogy tartozom valakihez. Igen, ez a helyes megfogalmazás rá. Semmi értelme, de attól még így éreztem. És különben is, a szüleimmel valami nem stimmelt. Így utólag belegondolva sosem voltam velük boldog, és érdekelt volna, hogy miért.
   Robin és Kevin Wandert a gondolataim mélyébe száműzve, csak a saját életem fordulópontját szem előtt tartva, felemelt állal sétáltam az ajtóhoz, felkészülve még arra is, hogy odabent a pokol vár rám - mert bizonyos értelemben az várt.

 - Örülök, hogy látlak.
   Elkerekedett szemekkel meredtem apámra, aki a pizsamájában, álmosan állt előttem, miután felébredt a bejárati ajtó csapódására. Semmi elérzékenyülés, öröm jele, esetleg valami kérdés, hogy mégis mi történt velem az elmúlt hetekben. Egy pillanatra visszasírtam Kevin társaságát. Róla legalább kábé sejtettem, hogy miért lett pszichopata, de az érzéketlen, üres tekintettel, ami elvileg az apámhoz tartozott, nem tudtam mit kezdeni.
 - Kösz, apa - nyögtem ki ökölbe szorított kezekkel, a padlót bámulva. A kéthetes ruháim alatt szinte viszketett a bőröm, a hajam csapzottan, zsírosan lógott a hátamra, piszkosnak és hullafáradtnak éreztem magamat - és dühösnek. Miért jöttem haza?
   Persze, nyilván azért, mert Kevin emberei megerőszakoltak és megöltek volna, ha Robinhoz megyek vissza, aki mellesleg bandavezér, ki tudja, mikre képes, és mintha egy világ választaná el tőlem őt a maga puccsterveivel, bűntetteivel és úgy az egész lényével. De főleg azért, mert csak itt deríthettem ki, mi volt annyira fura a gyerekkoromban. Hogy mi a baj a családommal.
 - Apa, nem akarsz nekem mondani valamit? - szaladt ki a számon hirtelen, mielőtt felfoghattam volna, hogy ez egy teljesen reménytelen próbálkozás volt az igazság kiderítésére. Komolyan elhittem, hogy erre az lenne a válasz, ami érdekel?
 - Nem, miért? - dörzsölte meg a szemét. - Mit szeretnél?
 - Mondjuk azt, hogy miért nem fizettétek ki értem a váltságdíjat. - Nem ez volt az elsődleges, de valahol kapcsolódhatott ahhoz, amit tudni akartam.
 - Nem vagyunk annyira eleresztve, tudod? - vont vállat, és annyira hidegen hagyta az egész, hogy kicsi hiányzott ahhoz, hogy elsírjam magam. - Na, feküdj le aludni, késő van. Ma már ne ébreszd fel anyádat.
   Elképedve néztem utána, ahogy visszabaktatott a hálószobába és behúzta maga után az ajtót.
   A testem egy ketrec, ami visszatart attól, hogy táncoljak a szerelmemmel, de az elmém tartja a kulcsot. A félelem és az önbizalomhiány egy színpadán állok - ez egy üres darab, de ők akkor is tapsolni fognak.
   Becsaptam magam mögött az ajtót; igen, mint egy dühös kisgyerek. A hajamba fúrtam a kezeimmel, és beviharzottam a fürdőszobába. Talán abban reménykedtem, hogy lemoshatok magamról mindent, ami azóta történt, hogy a főtéren észrevettem a versíró pályázatot hirdető szórólapot. Akkor nem emlékeznék a találkozásra Alexszel, az árva, beteg kislánnyal, Lionellel, Jareddel... de főként Robint nem ismerném. El akartam törölni azt a furcsa, soha nem ismert érzést a gyomrom mélyéből, ami miatt úgy tűnt, semmi sincs rendben.
   Felsóhajtottam, ahogy a forró víz a bőrömhöz ért, de a hő ellenére is vacogtam. Úgy éreztem, egyedül vagyok egy egész világ ellen, a saját szüleim idegenként kezelnek és titkolnak valamit, és az egyetlen embert, aki mellett nem éreztem ezeket, ott kellett hagynom egyetlen búcsúszó nélkül. Pedig ő megígérte, hogy megvéd mindentől. Ami pedig ennél is furább, hogy én is szerettem volna őt biztonságban tudni, de talán már sosem látom viszont. Halottnak hisz, és hacsak nem akarok az életemmel játszani, én sem kereshetem fel őt.
   Még sosem esett ennyire jól a hajmosás vagy tűnt ennyire finomnak a samponom és a tusfürdőm illata. A szennyesbe hajítottam a levetett ruháimat, és egy törölközőbe csavarva léptem a ruhásszekrényem elé, de valahogy egyik öltözékem sem tetszett már úgy, mint régen. A legegyszerűbb, fekete pizsamámra esett a választásom, de nem éreztem jól magamat benne. Rájöttem, hogy azért, mert ezen nem éreztem Robin illatának maradékát.
   Mellettem állsz; az elmém tartja a kulcsot. Egy olyan korban élek, ami a sötétséget fénynek hívja. Bár a nyelvem kihalt, még mindig formák töltik be a fejemet. Egy olyan korban élek, aminek nem tudom a nevét. Bár a félelem mozgásban tart, a szívem még mindig annyira lassan ver.
   Már tudtam, hogy holnap első dolgom lesz bejutni apa dolgozószobájába. Kulcsra zárva tartotta, és régebben soha még csak eszembe sem jutott beszökni oda vagy követni őt, mikor bement, de most semmi más nem érdekelt. Ha volt a lakásban bárhol akárcsak utalás is arra, amit kerestem - bár azt sem tudtam, mi lehet az -, akkor az a dolgozószobában lesz.
   Idegesen rágcsáltam a számat, miközben az ágyam előtt ácsorogtam. Most nem volt itt Robin, hogy átöleljen és elűzze az álmaimat: mert akármennyire hihetetlennek tartottam, így történt. Ahogy ő nem álmodott, mikor a közelemben aludt, úgy én sem, mikor az ő közelében.
   Bár sokkal rosszabb körülmények között is hajtottam már álomra a fejem, amíg Robinnal voltam, a puha, vastag takarójú ágyamban kényelmetlenebbül éreztem magamat, mint Robin bármelyik rejtekhelyén. Fáztam, mégis izzadtam; fájt a hátam, elgémberedtek a tagjaim, a hajam pedig egyszerűen minden alkalmat megragadott, hogy a számban kössön ki, hiába gumiztam közben össze egy laza lófarokba.
   Nem tudtam, hálát adjak-e vagy elkeseredjek, amikor rájöttem, hogy az alvás sehogy se fog menni. Legalább az álmokat megúsztam. Magam köré tekertem a takarómat, és kiültem az erkélyre. A csillagokat bámulva kucorogtam a fonott karosszékemben, miközben a szél meg-meglibbentette a hajamat. Ha kell, hetekig várok, amíg anya és apa is lelépnek otthonról; addig elcsórom és észrevétlenül lemásoltatom a dolgozószoba kulcsát, aztán, ha egyedül leszek itthon, megkeresem a válaszokat.
   A testem egy ketrec. Elvesszük, amit kapunk, csak azért, mert elfelejtetted, hogy ez nem azt jelenti, hogy megbocsátást nyertél. Egy olyan korban élek, ami éjszaka a nevemet sikoltja, de amikor eljutok az ajtóig, senkit nem látni. Egy olyan korban élek, amiben kinevetnek, mikor a szerelmemmel táncolok, de az elmém tartja a kulcsot. Mellettem állsz; az elmém tartja a kulcsot. Szabadítsd fel a lelkemet, szabadítsd fel a testemet!

 - Jövünk, amint tudunk.
   Aprót bólintottam. A szüleim régen is le szoktak lépni időről időre, de sosem mondták meg, hova. Általában pár óráig maradtak távol, és kocsival mentek el. Már azt is lehetségesnek tartottam, hogy ilyenkor csak moziba mennek, de nem tartanak érdemesnek arra, hogy elárulják. De ez pillanatnyilag cseppet sem érdekelt. Most pedig, hogy távol akartam őket tudni a háztól, főleg nem faggatóztam.
   Tűkön ülve vártam, hogy végre kihúzzák a lábukat az ajtón, és amint hallottam az elhúzó autó motorját, felpattantam. Már tegnapelőtt elemeltem apa kulcsát a dolgozószobához, miután átkutattam a szobáját, hogy megtaláljam; és séta címszó alatt elmentem lemásoltatni. Az eredetit persze visszacsempésztem a helyére, amíg anya főzött, apa pedig épp kiment a mosdóba. Büszke is voltam magamra, hogy eddig eljutottam - igazi betörő vagyok, nem? Korábban sosem gondoltam volna, hogy ilyesmiket teszek majd, hogy kiderítsem a szüleim mocskos titkát.
  Végeztem a nőmmel, mert nem tudott segíteni az elmémnek. Az emberek azt hiszik, őrült vagyok, csak mert állandóan ráncolom a homlokomat. Egész nap gondolkodom, de mintha semmi sem elégítene ki. Azt hiszem, meg fogok őrülni, ha nem találok valamit, ami lecsendesíthet. Tudsz segíteni lefoglalni az agyamat?
   A külső ajtón simán átjutottam, de azzal nem számoltam, hogy a szoba gyakorlatilag üres lesz. Egy íróasztalon és egy széfen kívül semmilyen bútort nem láttam, előbbinek pedig minden fiókja üres volt. Kifújtam a levegőt, ahogy odaléptem a páncélszekrényhez, ami legalább akkora volt, mint egy méretes ruhásszekrény. Csípőre tett kézzel toporogtam előtte, és elszántan rágcsáltam a számat, hátha valami jelképes lámpa gyullad ki a fejemben.
   Most komolyan, mi lehet a kódja? Négyjegyű szám - nem a születésem dátuma, ebben biztos voltam, mégis kipróbáltam, hogy gondolatban kihúzhassam a listáról. Próbálkoztam apa és anya születési évével, dátumával, de semmi. Az egy-kettő-három-négy sem jött be.
 - Hőseim az égben - dühöngtem, teljes erőmből belerúgva az átkozott széfbe. Három helytelen próbálkozás után ráadásul egy percig le is szokott tiltani az átkozott szerkentyű. Hangosan kifújtam a levegőt, és kétségbeesetten próbáltam gondolkodásra bírni az agyamat. Könnyebb lett volna ötletelni, ha tudtam volna úgy igazán bármit az apámnak tartott személyről.
   Háromnegyed órán keresztül szenvedtem vele, de nem kerültem előrébb. Még fel is idegesített a folytonos kudarc, pedig igazából számítanom kellett volna rá, hiszen random számsorokkal tippelgettem. Rohadt ijesztően nézhettem ki, percenként a hajamba túrva, szitkozódva, fel-alá járkálva és dühösen nyomkodva a gombokat a fémládán. Nem tartott sokáig rájönni, hogy ez nem nekem való - azonkívül reménytelen is.
   Úgy éreztem, mintha csalódást okoztam volna valakinek. Miközben gondosan bezártam magam mögött a dolgozószoba ajtaját, rájöttem, hogy ez a valaki Robin. Ő eleve nem is vesződött volna a kulcslopással: berúgta volna az ajtót. És ő biztos ért a széfekhez is.
   Megráztam a fejemet. Nem vagyok normális. Mégis miért gondolok mindig arra, hogy Robin mit tenne, ha velem lenne?
   A felfedezés, hogy minden második gondolatmenetemben helyet kap Robin, a kelleténél talán jobban is feldühített. Legszívesebben fejbe vágtam volna magamat, amiért állandóan arra a férfira gondolok, akinek köszönhetően most nem élem nyugodtan az életemet. Most sem vagyok közelebb az igazsághoz, mint egy hónappal ezelőtt voltam - még mindig nem is tudom, hogy az az "igazság" mégis miről szól, egyáltalán mivel kapcsolatos -, de sokkal zavarosabbak a gondolataim, én magam pedig idegesebb.
   De azért nem adtam fel. Miután feltápászkodtam a földről - sikeresen eltanyáltam a saját lábamban és a szőnyeg sarkában, de túléltem, szóval csak van értelme annak a Csodalány becenévnek -, azonnal a fejembe vettem, hogy találok valakit, aki ki tudna nyitni egy széfet, vagy legalább adhat tanácsot, hogyan törjem fel.
   Ekkor viszont, mint derült égből villámcsapás, hasított belém a gondolat, hogy már a második napot töltöm itthon, és még nem szóltam Jake-nek, Laylának; Alexnek nem is vagyok köteles, elvégre semmi közöm hozzá, akármennyire szeretném is; senkinek. Szabályosan a rosszullét kerülgetett ettől a felismeréstől, és elhordtam magamat mindennek, hogy mégis hogyan lehetek ilyen... nem is tudom: nincs rá szó, milyen.
   Felmarkoltam a kulcscsomómat az asztalomról - közben eszembe jutott, hogy jó lenne egy új telefon; azt ugyanis, amim volt, nem láttam, mióta Lionel elrabolt -, majd odalent az előszobában lekaptam a kabátomat a fogasról, és az ajtót bezárva elindultam Jake-ék háza felé. Az osztálytársaim közül egyikkel sem voltam túl közeli kapcsolatban, de Jake igazán megérdemelt annyit, hogy tudja: már itthon vagyok, biztonságban, jól. Na jó, a biztonságot nem mondhatom biztosra, a jóllétem pedig elég kétséges, de azért nyilván stabilabb talajon nyugodott a sorsom, mint Robin mellett.
   Megtorpantam a látványtól, ami a házuk kerítéséhez érve fogadott az udvaron. Jake a hintaágyon ült, ölében egy jegyzetfüzettel, amit az iskolában is sokszor láttam nála, mert abba jegyzetelte a suliújsággal kapcsolatos ötleteit. A toll végét rágcsálta, és egy egészen kicsi, függőleges ránc húzódott a szemöldökei között, ahogy koncentrált. Pár sötétbarna tincse a homlokára lógott, s keresztbe vetett lábával alig érezhetően ringatta a hintát.
 - Jake - tört ki belőlem, egy levakarhatatlan, boldog mosoly kíséretében.
   Szükségem van valakire, aki megmutatja nekem a dolgokat az életben, amiket nem tudok megtalálni. Nem látom a dolgokat, amik igaz boldogságot szülnek; biztosan vak vagyok.
   Összerezzenve felnézett, és meglepett arckifejezése felett szinte azonnal átvette az uralmat az öröm. Hanyagul ledobta maga mellé a hintára a tollát és a füzetét, felpattant, a kapuhoz sietett, és kinyitotta előttem azt.
 - Amy - szorított magához boldogan. - A szüleid kiváltottak? - húzódott el tőlem, hogy a szemembe nézhessen.
 - Hát... nem egészen - mosolyogtam rá erőtlenül. - De szabad vagyok, és ez a lényeg - nyugtattam meg.
 - Nagyon örülök neked - szorította meg a vállamat. - Annyira aggódtam! Főleg, mikor apám közölte, hogy azt az állatot, aki foglyul ejtett, egyszerűen lehetetlen elkapni. Hihetetlenül szerencsés vagy, hogy el tudtál szökni - az az ember állítólag valami hihetetlenül profi! Na, de gyere be! Kérsz valamit inni?
   Szinte mellbe vágott az, hogy egyetlen levegővétellel eldarálta mindezt, és kellett pár másodperc, hogy felfogjam a kérdését. - Öhm, én igazából csak szólni akartam, hogy jól vagyok, és nem kell aggódnod értem. Nem szeretnék zavarni, tényleg.
 - Nem zavarsz. A szüleim nincsenek itthon, megint gyereknézőbe mentek, szóval tiszta a terep.
 - Hát, oké - vontam vállat, nem tiltakozva tovább, nem lévén semmi jobb dolgom. - Hogy érted, hogy gyereknézőbe mentek? - kérdeztem, miközben már az előszobában jártunk.
 - Anyám múlt héten kitalálta, hogy örökbe szeretne fogadni egy gyereket - legyintett. - Egy újabb megszállott mániája, ami a semmiből jött. Apát az őrületbe kergeti, mert ő szuperül meg van elégedve annyi gyerekkel, amennyi van - mutatott magára, ezzel egyszerre utalva a nem túl fényes viszonyukra az apjával és arra, hogy ő maga egyke gyerek. - De anya valahogy mégis rávette, hogy legalább elmenjen vele megnézni a közeli árvaház gyerekeit. A lelkesedése... ragadós tud lenni, hogy úgy mondjam - fordult felém vigyorogva, majd rögtön vissza a hűtő felé. - Hát, nincs túl nagy választék... Narancslé jó lesz?
 - Persze - bólintottam szórakozottan, és lopva körülnéztem a konyhában, amíg Jake poharakat vett elő. Nem tudom, mit kerestem: talán valami nyomát a szigorú rendőr-apukának és a csapongó, vidám anyukának. Aztán persze elűztem a gondolatot. Mégis mit vártam? Bilincseket lógni a falon?
 - Tényleg, el is felejtettem, hogy te először vagy nálunk - tette elém a poharat a fiú. - Annyira azért nem szörnyű, nem?
 - Egyáltalán nem - illetődtem meg. - Miért lenne?
 - Nem azért, csak egy hülye kérdés volt - vont vállat mosolyogva. - Na, és mi történt veled, amíg nem láttalak? Két hétig elvoltál, azt hiszem.
 - Húsz napig inkább, sacc per kábé - hajtottam le a fejem. Nem bírtam megállni, hogy a pontosság kedvéért kijavítsam. - Hát... sok minden, de semmi említésre méltó - néztem fel, ajkamon egy biztatónak szánt, de erőtlen mosollyal. - Jake, hülyének fogsz nézni, de kérdeznem kell valamit.
 - Ne kímélj, Csodalány - könyökölt az asztalra, az arcomat fürkészve.
 - Tudod, mivel apukád rendőr, arra gondoltam, te esetleg... érthetsz a széfekhez? - Tévedtem. Ez sokkal hülyébben hangzott, mint ahogy azt gondoltam.
 - Széfekhez? - vonta fel a szemöldökét. - Mármint feltörni egyet? Nem mondhatnám. Apámmal normális apa-fia dolgokat sem szoktunk csinálni, nemhogy ilyesmikre tanítgatna. De miért kérdezed?
   Az ajkamat rágcsálva próbáltam eldönteni, hogy elmondjam-e neki. Nemcsak azért, mert idiótán hangzott az egész sztorim az álmaimról, hanem mert Jake, bármilyen rendes srácnak is tűnt, sosem állt hozzám túl közel. Amikor régebben összefutottunk a folyosón, köszönt, mikor a városban láttuk egymást, integetett, és amikor Robin boltba vitt, megígérte, hogy senki nem bánthat, mert megígéri, hogy jól leszek. Nem tudhattam, bízhatok-e benne. Vagy, ha beavatnám, tudna-e segíteni. Nem tűnt rossz embernek, de nem voltam olyan jó emberismerő, hogy ezt ilyen rövid és töredékes kapcsolat után megállapítsam róla.
   De másképp zsákutcába jutottam, úgyhogy minden mindegy alapon elmondtam neki az egészet - azt a keveset, amit tudtam vagy értettem - az álmaimról és a titokról, ami a szüleimmel volt kapcsolatos, gondosan kihagyva a történetből Robin és Kevin nevét vagy szerepét a dologban.
 - Tehát ki akarod nyomozni, mi az a titok, és a széf az egyetlen nyom, amin elindulhatsz - összegezte Jake végül.
 - Pontosan - bólintottam, várva a megjegyzéseket arról, hogy valami nagyon nem oké velem. Abszolút meg tudtam volna érteni.
   Nem jöttek. Jake elgondolkodva a szája elé tette a kezét, mintha máris a megoldást keresné a problémára. Nem hülyézett le. Mintha eszébe sem jutott volna.
   Mondj egy viccet, és majd sóhajtok, te nevetsz, én meg sírok; boldogságot nem tudok érezni, és annyira irreális nekem a szerelem. Úgyhogy, ha ezeket a szavakat hallod, amik most az állapotomról mesélnek, azt mondom, élvezd az életet, amit bár én is élvezhetnék... de már túl késő.
 - Apának van egy munkatársa, aki ilyesmivel foglalkozik. Tudod, néha vannak esetek, amikor szükség van rá - magyarázott. - Nem vagyunk barátok, de szerintem meg tudnám győzni, hogy segítsen... persze, ha te pedig arról győzöd meg, hogy nem törvénytelen annak a széfnek a feltörése. - Összefűzte az ujjait, és reménykedve rám vigyorgott. - Nem reménytelen.
   Nem is volt az.

 - Nektek nem iskolában kéne lennetek? - nézett fel ingerülten az asztalán éktelenkedő papírhalmokból Craig.
   Jake-nek nem volt újdonság a lógás, én pedig egyenlőre nem éreztem hajlandóságot, hogy újrakezdjem a sulit - kinéztem a szüleimből, hogy nem is értesítették a sulit a visszatértemről, szóval még nyugodtan húzhattam az időt -, és anyáék sem szóltak arról egy szót sem, hogy már vissza kéne mennem.
   Magamra erőltettem a legmagabiztosabb mosolyomat, és megacéloztam az arcomat az elkövetkező hazugságok elárulása ellen. Igen, szarul hazudtam, de igenis képes voltam rá, ha jó előre felkészültem a dologra. A rögtönzött hazugságban annyira voltam jó, mint, tudom is én, az emberölésben, de amikor már előre felkészítettem magamat arra, hogy mit kell mondanom, tudtam uralni az arcomat és a testemet eléggé ahhoz, hogy hihetőnek hangozzak. Anyáék már tegnap mondták, hogy ma sok dolguk lesz, ezért várhatóan egész délután enyém lesz a ház. Nem adhattam fel most, épp a cél előtt. 
   Ha én nem önmagam lennék, és te valaki más lennél, annyi mindent mondanék neked! És elmondanám az igazságot, mert már alig lélegzem. Amikor a kezeid elengednek engem, a jég elvékonyodik, és a lábaim összeakadnak.
 - Mr. Hudson, tudja, a szüleim nyaralni vannak. - Első hazugság remegő hang nélkül, kipipálva. - És a széfben van pár dolog, amihez haladéktalanul hozzá kéne férnem, de a szüleim napok óta nem veszik fel a telefont, így nem tudom tőlük megkérdezni a széf jelszavát, amit én természetesen szokás szerint elfelejtettem. - Mintha kezdtem volna belejönni... hanyadik is volt ez a füllentés szemrebbenés nélkül?
 - Nem tudom, honnan szedtétek, hogy önkénteskedek szétszórt fiataloknál, de dolgoznék, ha hagynátok. Jake, kérlek, megtennéd, hogy hazaviszed a barátnődet?
   Ott vagyok a vízben, még mindig téged keresve, hát nem látod? Ezt mind láttad már ezelőtt: a parton hagyott életet. Épp ugyanúgy mosolygunk, te pedig megint elhajózol.
 - Apa nem fog örülni, hogy nem tetted meg, amit kértem - váltott a B-tervre a mellettem álló srác. Még én is elhittem, amit mondott, annyira határozottan és szigorúan csengett a hangja. - Tudod, nekem is maradt pár cuccom abban a széfben, amit szeretnék még ebben az évtizedben viszontlátni. Szerinted mit lép apám, ha megtudja, hogy a fia szava semmit nem ér neked?
   Craig Hudson mormolt pár keresetlen szót az orra alatt, elhordva az unatkozó, idióta tinédzsereket minden Hősnek, aztán felpattant, és fenyegetően felemelte a mutatóujját. - De ha egyikőtök is nyafogni kezd közben, hogy meddig tart, esküszöm, titeket zárlak be egy széfbe!
 - Igenis, Craig - felelt komoly képpel Jake, és amint a férfi elfordult, hogy összeszedje a széffeltöréshez szükséges eszközeit, szétterülő mosollyal és csillogó szemekkel nézett rám. Hálásan elmosolyodtam, elvégre hazudott értem egy hatósági személynek, azonkívül mellettem áll és velem együtt végigcsinálja ezt az egészet. Ugyanakkor szinte azonnal görcsbe rándult a gyomrom, amikor felfogtam, milyen közel is járok az igazság felfedéséhez.
   Ó, igen, ott vagyok, holtan a vízben, még mindig téged keresve, hát nem látod?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése