2017. április 18., kedd

Huszonkettő

 - Hé, Ames, legyél már olyan édes...
 - Én sem csináltam meg a matekházit, ha erre gondoltál, Jake - ráztam meg a fejem nevetve. Annyi efféle kérést fogalmazott már meg, és mindegyiket kacifántosabban, mint az előzőt, hogy már ösztönösen tudtam, mikor szól hozzám csak azért, hogy elkérjen valamilyen leckét.
 - Te? A matekházit? Azt meg hogy? - képedt el. - Te beteg vagy? - tette a homlokomra a kezét. - Lázad van. Hogy lehet az, hogy nem írtad meg?
 - Hát... nem volt kedvem - vontam vállat. Igazából sosem volt kedvem a háziíráshoz, mégis meg szoktam csinálni; ezúttal szimplán csak kiment a fejemből úgy kábé minden, ami az iskolával volt kapcsolatos. Egyre többször kaptam magam azon, hogy Robinon gondolkodom, mikor épp tanulnom kéne. Ennek nem tudtam és nem is akartam magyarázatot találni az okára.
   Megszerezted a kulcsot a lábtörlő alól, levetted a kabátodat és felakasztottad a kalapodat - én megégettem az ujjaimat, miközben segíteni próbáltam. Leégetted az erdőt. Tudatlanság takarói alá rejtőztünk, mert csak olyankor volt ennek az egésznek értelme. Egy listányi ígéretet tettél nekem - ezt figyeld, ezt figyeld, ezt figyeld!
 - Mit veszünk most? - könyökölt Jake az étkezőasztalra komolyan.
 - Örülök, hogy képben vagy - nevettem el magam, de azért zokszó nélkül elővettem a matekfüzetemet, és igyekeztem a nemlétező képességeimmel elmagyarázni az anyagot.
 - Ühüm - rágta a szája szélét, mikor végeztem. - Hát... asszem, legalább valamivel világosabb lett...
 - Örülök - vigyorogtam. Ez az ő szótárában azt jelentette, hogy halvány lila gőze sincs, miről beszéltem az elmúlt öt percben.
   Még mindig hitetlenül mosolyogva emeltem fel a tekintetem a matekfüzetről, csak hogy Sean Lewingtonnal találjam szembe magam az iskola menzáján, az asztal másik felén épp velem szemben lévő szék támlájára támaszkodva és engem fürkészve.
 - Hőseim, Sean! - emelkedtem fel, és a szám elé helyeztem a kezem.
 - Szia, Amy - mosolygott. - Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul rontok rád, de... azt hiszem, kérdeznem kell tőled valamit. Négyszemközt. Velem tudnál jönni egy percre?
 - Mindjárt vége az ebédszünetnek, Ames - szólt rám Jake.
 - Nyugi, egy pár perc késés nem számít - legyintettem.
 - Hogy kerülsz ide? - támadtam le azonnal, ahogy elindultunk kifelé.
 - Egy pillanat, és beavatlak - felelt szórakozottan.
   A homlokába húzott kapucniból arra következtettem, hogy nem szeretné, hogy a többi diák felismerje. Közben kiértünk az épületből, és Sean a bejárattól jó pár méterre, a fal mellett állt meg, majd szembefordult velem.
 - Hülyének fogsz nézni - vágott a közepébe.
 - Honnan veszed? - ráncoltam a szemöldökömet. - Ki vele!
  Nem hittem a szememnek, nem hittem a fülemnek, nem tudtam felfogni a szerencsémet, és nem tudom elhinni, hogy itt vagy. De most rád nézek, és alig hiszem, hogy itt vagyunk. Soha senkit nem tartottál meg sokáig, én pedig a legiszonyatosabb voltam az egyedüllétben. Akkor érkeztél az életembe, amikor szükségem volt rád; hát menjünk bele ebbe!
 - Apám rendez egy bált, vagy mit - vakarta meg a homlokát, ahogy mindig, ha ideges volt. - Van egy halom jelölt, akit elhívhatnék, de ők vagy felfuvalkodott, üresfejű libák, vagy pedig pénzhajhász, esetleg még hataloméhes örökségvadászok - sorolta egy szuszra. Alig bírtam követni az eszmefuttatását.
   Hangosan kifújta a levegőt, és komolyan a szemembe nézett.
 - Ezért arra gondoltam, hogy, mivel semmit nem veszíthetek, megkérdezlek téged, hogy nem jönnél-e el velem - tárta szét a karját, és láthatóan megkönnyebbült, hogy végre kibökte.
   Ezen a ponton viszont én jöttem zavarba. Szívesen voltam Sean társaságában, de egy bál? Ahol ott lesz a diktátor itteni tisztviselője, meg még ki tudja, kik, akikről eddig csak az újságban hallottam? Mit keresnék én egy rakás politikus meg dúsgazdag kereskedő között? Egyáltalán mit vennék fel? Hiszen azt sem tudom, milyen etikett-szabályok érvényesek ilyen körökben!
 - Igazad van, hülye ötlet volt - csóválta a fejét csalódottan. - Ne haragudj, hogy ezzel húztam az idődet. Így kimondva tényleg idiótán hangzik. Biztos azt hiszed, zaklatlak...
 - Sean - nevettem fel halkan, és a karjára tettem a kezem, hogy megnyugtassam. - Én... szívesen elmennék veled!
   Egy pillanatra hitetlenül bámult rám, majd elröhögte magát. - Komolyan mondod?
 - Komolyan - vigyorogtam. - De azért meg kéne tanítanod néhány illemtanos izére, mert én leégetlek a jelenlegi tudásommal - piszkáltam a hajam végét szégyenkezve.
 - Természetesen - vágta rá, és meglepetten felnyögtem, mikor szorosan magához ölelt. - Életmentő vagy!
 - Ugyan már! - Egészen zavarba hozott.
 - Várj, odaadom a számomat... Nem ígérhetem, hogy találkozni is tudunk, mert apám elég zsúfolt napirendet gyártott nekem, de ha felhívsz, megpróbálok adni néhány tippet.
 - Okés - bólintottam.
 - Nehogy miattam elkéss! Menj csak. És még egyszer, nagyon hálás vagyok, Amy! - Az arca szinte sugárzott a boldogságtól. - Szia! Vigyázz magadra!
 - Te is! Szia - köszöntem el, kezemben a névjegykártyáját gyűrögetve. Szokásomhoz híven gyártottam magamnak egy katasztrofális slamasztikát.
   Törődsz velem, engem kérsz fel - megteszem! És nem hittem a szememnek, nem hittem a fülemnek, de most rád nézek, és alig hiszem, hogy itt vagyunk.

 - Lassíts! - röhögtem kínomban. - Sean, annyira hadarsz, hogy alig értelek!
 - Ja, bocs, csak egyik megbeszélésről rohanok a másikra - fújta ki a levegőt. - Ne haragudj. Csak azt akartam kinyögni, hogy nem magam miatt mondom. Biztos nem akarsz nagyon kitűnni a tömegből.
 - Persze, természetesen! De nem hinném, hogy ilyen ruhát árulnak a sarki áruházban, én meg... hát, nem tudom megengedni magamnak a varrónőt - hajtottam le a fejem, bár ezt ő nem láthatta.
 - Várj egy picit - kért, és motoszkálást hallottam a háttérből. - Mondd a címedet!
 - Mi? Ja! Északi mellékutca 4. De ez minek...
 - Szuper, felírtam! Ne aggódj a ruha miatt! Bocsi, de le kell tennem. Szia!
   A magam sziáját már az üres vonalnak mondtam, de nem vettem magamra túlzottan. Túlságosan lefoglalt az, hogy mostanra már annyira izgultam a bál miatt, hogy legszívesebben visszaszívtam volna azt, amikor igent mondtam.
  Lélegezz mélyeket; van fénysugár a bánatban, amit a holttest igazított el. A hangod egyre csak visszhangzik és visszhangzik - adj erőt, hogy kitartsak! Ebben a pillanatban veled vagyok, és nem akarlak elveszíteni. Ebben a pillanatban melletted te mondod meg, mit tegyek.
   Sean már elmondta a bál menetét, pár alapvető illemszabályt, ilyesmiket; de amellett, hogy mindezeket talán nem tudom mind fejben tartani, már az is benne volt a pakliban, hogy szimplán csak kinéznek majd azért, mert nem a város felső ezrébe tartozom.
   Jake nem igazán vett tudomást Seanról, én pedig vonakodtam rákérdezni, hogy mi a véleménye az egészről. Valamiért féltem, hogy még jobban elbizonytalanítana, én pedig igazán nem akartam csalódást okozni Seannak azzal, hogy beteget jelentek, vagy valami.
   A bál előtti napon futár jött hozzánk, és a kezembe nyomott egy súlyos, puha csomagot, ami kísértetiesen egy estélyire emlékeztetett. Alig tudtam megköszönni a férfinak, aki hozta - és már ki volt fizetve -, annyira megilletődtem. Valójában gondolhattam volna, hogy ez volt a megoldás, amit Sean talált a ruhakérdésre, és amihez a címemet is elkérte. Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnan tudja a méretemet.
   Egy sötétkék, váll nélküli, hosszú estélyi ruha volt, rövid uszállyal. A felsőrészét ízléses csipke borította, és csillogott, ha fény vetült rá. Levakarhatatlan vigyorral próbáltam fel, és épp a tükör előtt nézegettem magam, mikor Angela bedugta a fejét az ajtón.
   Szokásához híven el volt ragadtatva attól, hogy milyen gyönyörű vagyok, és az egekig dicsérte a ruhámat. Rögtön kikötötte, hogy másnap ő fogja megcsinálni a hajamat, amibe természetesen azonnal lelkesen beleegyeztem.
   Másnap estére már egy komplett idegroncs voltam. Remegtek az ujjaim, miközben félve magamra öltöttem az első igazi estélyi ruhámat, amiben véleményem szerint úgy nézhettem ki, mint egy csillogó karácsonyfa. Angela pedig addig sürgött-forgott körülöttem, amíg egy királynői frizurát nem varázsolt nekem, egy visszafogott és ízléses, mégis csodásan kinéző sminkkel együtt.
   Az egészalakos tükör előtt álltam, amikor Jake bedugta a fejét az ajtón. - Azt a rohadt, Amy - vigyorodott el. - Csodásan festesz!
 - Köszi, Jake - sütöttem le a szememet.
 - Az én lányom - húzta ki magát büszkén Angela, mire mindannyian felnevettünk.
   De valójában tényleg az is voltam. Ha eszembe jutott a gyerekkorom, még mindig haraggal vegyes sírhatnékom támadt - hazugságban éltem annyi éven keresztül, mindig csak kívülállónak érezve magamat, sosem tudva, mi az igazi, szülői szeretet, mert a nevelőszüleimtől azt valójában sosem kaptam meg.
   A valódi anyámat és apámat pedig lelőtték. Elhoztam magammal a levelekkel, képeslapokkal, okiratokkal, újságkivágásokkal és fényképekkel teli kis dobozt a széfből, de azóta sem bírtam hozzáérni. Ki tudja, mit találnék benne? Talán valami rohamot is kapnék a sok mindentől, ami abban az izében van. Semmit nem tudtam az amnéziáról vagy annak mibenlétéről, és nem is akartam kutakodni a témában. Nem akartam tudni a valódi szüleim nevét sem, mert onnantól tényleg a múltban ragadtam volna, és akkor soha nem verem ki őket a fejemből többé.
   Ezzel szemben itt volt nekem Jake és Angela. Christopher leginkább úgy viselkedett velem, mint egy rossz betegséggel, ami megtámadta a házát, úgyhogy őt nem tudtam a családomnak tekinteni, de Jake és az anyja... Ők belopták magukat a szívembe. És ez enyhe kifejezés.
 - Ahogy mondod, anya - mosolyogtam rá, és széttártam a karomat. Angela lelkesen ölelt magához.
 - Hívjak taxit? - tudakolta, és már nyúlt is a telefonjáért, de megállítottam.
 - Nem, Sean jön értem - mosolyodtam el. - Sőt, papíron öt perc múlva itt lesz. Annyira köszönöm a segítségedet, Angela!
 - Ugyan, drágám, mit köszönsz? Semmiség - legyintett. - De aztán vigyázz magadra!
 - Úgy lesz - kaptam fel a táskámat, amibe még gyorsan belegyömöszöltem a mobilomat és a kulcsaimat. - Sziasztok!
   Azt mondod, kövessem a szívem, és ott otthont találok; nézzek keresztül a csillagokon, és sosem leszek egyedül, ott a hold és az ég. Húzd az apályt! Az úttalan utazónál találod meg azt, amit keresel. A következő fánál is hallani akarom a szívverésedet: egy emléknél többet akarok belőled. A lábaid elé heverek - tudom, hogy nem lesz könnyű.
   Nem is tudom, miért lepődtem meg, amikor Sean egy különbejáratú sofőrrel érkezett, aki az időközben eleredt eső elleni védelmem érdekében már akkor odarohant hozzám egy esernyővel, amikor kiléptem a bejárati ajtón. Nem győztem hálálkodni, mikor még a kocsiajtót is kinyitotta előttem. Annyira szokatlan volt az egész; pedig a bál maga még el sem kezdődött!
 - Hősök, hogy fogom én ezt túlélni anélkül, hogy hülyét csinálnék magamból? - gondolkodtam hangosan, miután Sean és én köszöntünk egymásnak.
 - Ezt hogy érted? - ráncolta tanácstalanul a homlokát a mellettem ülő férfi. - Csodás leszel. Gyönyörűen nézel ki, egyébként - tette hozzá.
   Gondolom, biztatásnak szánta, de akaratlanul is az jutott eszembe erről, hogy ilyen fenséges - és valószínűleg mocskos drága - ruhában, extra frizurával és ennyi sminkkel mindenki tud gyönyörű lenni. Arról már nem is beszélve, hogy Sean az illemtan miatt, amit a fejébe vertek, valószínűleg minden nőnek ezt mondja majd, akivel ma találkozik, és eddig is mindegyikkel így tett.
   De azért megköszöntem. Nem mintha ez a bók bármit is segített volna a kedélyemen; még soha nem voltam annyira ideges, mint azon a negyedórás úton a házunktól a helytartói rezidenciáig. Ezt valószínűleg Sean is észrevette, ugyanis amikor az autó megállt, és én már kiszállni készültem - mert kiment a fejemből, hogy a sofőr úgyis azonnal odarohan kinyitni nekem az ajtót -, a térdemre tette a kezét, ezzel maradásra késztetve. Meglepetten néztem vissza rá, miközben ő intett a sofőrnek, hogy szálljon ki és várjon odakint.
 - Mi az? - kérdeztem, mikor már eltelt pár másodperc, és még mindig nem szólalt meg.
 - Szeretném, ha tudnád, hogy semmit nem gyűlölök úgy, mint ezt az egészet - legyintett körbe. - Azt, hogy az apám egy zsarnok segítője, és hogy nekem is ugyanazzá kell válnom, ha nem akarom, hogy kitagadjanak vagy börtönbe zárassanak lázadásért.
   Megijesztett a hirtelen őszintesége, ugyanis még sosem mondta ki ilyen nyíltan, hogy a rendszer ellen van. Nyeltem egyet, és vártam, hogy folytassa, ami nagyon nehezére esett; szemmel láthatóan nehezen találta meg a megfelelő szavakat.
 - De az egész életem legüresebb és legsemmitmondóbb eseményei az ehhez hasonló bálok - nyögte ki végül, és idegesen lazított a nyakkendőjén, mintha az túl szoros lenne. - Minden alkalommal, amikor egy bállal záruló napra virradt, úgy éreztem, kitépem az összes hajam, ha még egyet el kellett viselnem. Mégis megtettem. Felkértem partnerül egyet a sok, üresfejű libából, akik a felső akárhányba tartoznak, engem mégis inkább állatokra emlékeztetnek néha, hiába a puccos kastélyaik meg a csillogó ruhájuk. Kihúzott háttal besétáltam a fényárban úszó, ocsmány báltermekbe és eltöltöttem az estét az üres bájcsevejekkel és műmosolyokkal, amiket elvártak tőlem. Most is megtehettem volna ugyanezt, de őszintén? Elegem lett - mosolyodott el örömtelenül. - Úgyhogy elhívtalak téged. Azért mondom ezeket el, mert muszáj tudnod, hogy nem tudsz olyat tenni, ami miatt apám vagy a többi sznob elfogadna, épp ezért nem is kell próbálnod a kedvükre tenni. A nők utálni fognak, mert értékesebb vagy náluk, és ezt valahol ők is tudják. Apám utálni fog, mert te vagy az élő bizonyítéka az engedetlenségemnek vele szemben. A férfiak meg azért fognak lenézni, mert kívülálló vagy; szerintük csak egy felkapaszkodott senki, aki valahogy rákényszerített engem, hogy elhívjam magammal - nevetett keserűen.
   Ezzel nem segített. Csodával határos módon nem sokszorozódott meg az önbizalmam a tudattól, hogy odabent mindenki ki fog nézni engem. Ezt Sean is látta, de már nem szívhatta vissza a szavait.
 - Ezért csak... add önmagad, jó? - szorította meg a kezem, ami a szokásosnál is hidegebb volt az izgulás miatt, ugyanakkor hiába törölgettem, folyton izzadt.
   Kicsit még a hegyibeszéd hatása alatt voltam, de rávettem magam, hogy bólintsak. - Jó.
   Az egész éjjelen át tartó szélfúvásban ott a kövezet az úton; felejtsd el a mankót, amire támaszkodunk! Felejtsd el a múltat, csak engedd el! Túléljük egyedül is. Az úttalan utazónál találod meg azt, amit keresel.

A bálteremről csak annyi volt az első benyomásom, hogy bántotta a szememet.
   Vakítóan tiszta, fehér falai szinte fojtogattak, bár addigra már annyira szédültem és légszomjam volt, hogy mindenhol ezt éreztem. Nem tudtam volna megmondani, hogy mekkora a helyiség, amiben jártunk; sokszorosa Jake-ék házának, az egyszer biztos. Pici, kör alakú, egy lábon álló asztalok tucatjait állták körül díszesebbnél díszesebb vendégek, akik pezsgőspoharaikat szorongatva elegyedtek beszélgetésbe egymással. Hátrébb kiszúrtam egy óriási táncparkettet és rengeteg, hófehér terítőkkel leborított asztalt, amiken már ott várták a vacsorázókat a tányérok és az evőeszközök. A legnagyobb asztalnál már ültek néhányan, és feltételeztem, hogy ők lehetnek Sean családja.
   Nem tudjuk, hogy kell imádkozni, nem tudjuk, mit mondjunk. Nem tudjuk, hogyan éljünk túl egy újabb napot. Sosem futunk vagy rejtőzünk el, mindig készen állunk a küzdelemre - egyre csak elrontjuk, mígnem végül helyrehozzuk. Nem fogom hagyni, hogy elengedj. Az elmejátékaink sebhelyei sosem mutatkoznak meg. Sosem leszünk újra egyedül, sosem fogjuk közhírré tenni: ellenségek, szeretők, nem barátok vagyunk; és a végsőkig küzdünk.
   Ez a sejtésem beigazolódott, amikor a karomat a sajátjába fonó Sean a fülemhez hajolt és tájékoztatott: - Azok ott a családom. Az asztalfőn látod az apámat, a jobbján az anyámat, a balján meg apám nővérét, Lisa nénikémet. Lisa mellett ül a férje és a két unokatestvérem. Anyám másik oldalán meg a család fekete báránya, Adrian, aki tulajdonképpen anyám mostohaöccse, akit a nagyszüleim azért fogadtak örökbe, mert nem lehetett több gyerekük anyám után, és el voltak keseredve, hogy nem lesz fiúörökösük. - Sean a fejét csóválta. - Gyakorlatilag vér szerinti fiúörökösük így sincs, úgyhogy kár volt vesződni Adriannal. Egy igazi pszichopata a srác, kerüld el, amennyire csak lehet. Kénytelenek leszünk az asztalnak arra az oldalára ülni, ahol ő van, de majd én ülök Adrian mellé, rendben?
   Odaértünk a baljóslatú asztaltársasághoz. Sean megfogta a kezemet és bemutatott a családjának, én pedig a betanult kecsességgel pukedliztem egyet, és igyekeztem magabiztosan mosolyogni.
   A nevek olyan cifrák és kiejthetetlenek voltak, hogy azonnal feladtam a próbálkozást a megjegyzésükkel. Nem is értettem, hogy kaphatott Sean egy szótagos és ilyen egyszerű nevet; ezek mellett szinte már primitívnek hatott. Reméltem, hogy Lisán kívül - akinek tudtam a nevét - nem kell majd megszólítanom egyiküket sem, mert akkor bajban leszek.
   Sean már húzta ki nekem az Adrian melletti után következő széket, amikor a körülbelül Seannal egyidős, nagyjából harmincéves férfi csettintett a nyelvével, és ördögien a partneremre vigyorgott. - Képes lennél az asztal szélére szorítani a hölgyedet, Seany? - Rosszallóan ciccegett egy sort. - Talán csak nem félsz, hogy megrontom... Amandát?
   Végigfutott a hideg a hátamon a hangsúlytól, ahogy kiejtette a nevemet. Volt Adrian arcában, a pillantásában valami nagyon beteg és őrült szeszélyesség, amitől legszívesebben sikítottam vagy elsírtam volna magamat. Segítségkérően néztem Seanra, de láttam, hogy nincs menekvés.
   Így hát nyeltem egy hatalmasat, és elfoglaltam a helyemet Adrián jobbján. A férfi vetett rám egy sunyi mosolyt, mire elkaptam a pillantásom, és inkább a tányéromat kezdtem fixírozni.
   Felszolgálták a vacsorát. Nagyon különleges ételek kerültek az asztalra, én viszont csak turkáltam a saját tányéromban a villámmal. A család néhány tagja elmélyülten beszélgetett, de hiába próbáltam, sehogy sem sikerült felvennem a fonalat, nemhogy közbeszólni. Tulajdonképpen nem tudtam volna megmondani, miről van szó.
 - Na, és te, Amanda, jártál már Moay-n? - fordult felém érdeklődve Adrian.
   Kevés hiányzott, hogy félrenyeljem a pezsgőmet, úgyhogy köhintettem egyet. Még sosem hallottam a helyről, amit említett, és halálosan biztos, hogy soha életemben nem jártam ott. És elég volt egyetlen pillantást vetnem Adrian szemeire, hogy tudjam: ezzel ő is pontosan tisztában van.
 - Nem volt hozzá szerencsém - erőltettem meg a hangszálaimat, hogy végre funkcionáljanak. Így is alig hallható maradt a válaszom.
 - Ejnye, Seany, miért nem vitted el még a kis barátnődet világot látni, ha már a proli szüleinek nem áll módjában?
   Sean kezéből kiesett a kés, és egy leírhatatlan arckifejezés vette át az uralmat a vonásai felett. Láttam, hogy mondani készül valamit, valamit, amit Adrian nem tesz zsebre, de nem akartam, hogy lealacsonyodjon a szintjére, és egyúttal bajba kerüljön. Úgyhogy a combján pihenő, erősen ökölbe szorított kezére fontam az ujjaimat, és elővettem a legelbűvölőbb mosolyt, amivel ebben a pillanatban szolgálni tudtam.
 - Elnézést, de azt hiszem, igénybe venném a mosdót. Sean, megmutatnád, merre van?
   Sean arcán még mindig vészjóslóan lüktetett egy ér, közben pedig továbbra is pislogás nélkül és összeszorított állkapoccsal meredt a mostoha-nagybátyjára, de határozottan bólintott egyet. Felpattant az asztal mellől, de úgy, hogy a széke egy fülsüketítőt nyikordult a padlón, mire a többi asztal körül ülők mind felénk fordultak.
 - Egy élmény volt a vacsora - biccentett az apjának iróniától csöpögő hanggal, aztán megragadta a kezemet, és elvezetett onnan.
   Nem tudtam, hova visz, és nem is érdekelt, amíg az a hely valahol jó messze van a Lewington-család vacsoraasztalától. Egy lépcsősoron mentünk fel, ahonnan egy, a táncparkett felé lógó galériára jutottunk. Ott Sean hatalmasat sóhajtva a párkányra könyökölt és a tenyerébe temette az arcát.
 - Bocsáss meg, Amy - szólalt meg halkan.
 - Nincs mit megbocsátanom - léptem oda mellé. - Adriant leszámítva nem voltak olyan elviselhetetlenek, már amennyire ennyiből meg tudom állapítani. Apád például meg sem szólalt egész végig.
 - Addig örülj - kapta fel a fejét, majd hitetlenül megrázta a fejét és elnevette magát. - Most komolyan nem haragszol ezért az egészért?
 - Komolyan nem haragszom! - nevettem vissza, és már eszméletlenül fájt a bokám a magassarkúban, úgyhogy felpattantam a széles párkányra és türelmetlenül lerúgtam a lábbeliket magamról. Az ölembe tett kezeimet tördelve gondolkodtam azon, hogy mit is akarok mondani. - Igazából még jó oldala is van.
 - Ennek? Jó oldala? - tárta szét a karját.
 - Igen! Legalább megtudtam, hogy létezik ezen a világon Moay nevű hely - vicceltem el, amire prüszkölve felnevetett. - De komolyan, legalább elmondhatom magamról, hogy egy ilyen eseményben is volt részem, mint ez a bál. Megismertem a helytartói családot. Ez nem olyasmi, amiről egész Corlos összes fiatal lánya ábrándozik?
 - De te nem ábrándoztál róla, én viszont gyakorlatilag belekényszerítettelek ebbe - nézett rám bűnbánóan.
 - Belekényszeríteni? Szó sem volt erről. Én mondtam igent, amikor felvetetted az ötletet.
 - De nemet is mondhattál volna - mutatott rá.
 - Igen, de ez eszembe sem jutott - vallottam be. - Gondoltam, hogy nem ok nélkül fordultál hozzám, és nem akartam csalódást okozni, ha már miattam abba a proli iskolába is eljöttél - humorizáltam.
   De ezúttal nem nevetett a poénon. Teljes komolysággal nézett a szemembe. - Nem okoztál csalódást - mondta halkan.
 - Akkor jó - mosolyogtam rá, és lehajtottam a fejemet, hogy minden figyelmemet a kezeim tanulmányozásának szentelhessem.
   A hajam lelógó függönye miatt észre sem vettem, mikor lépett oda hozzám. Arra eszméltem fel, hogy Sean a tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt.
   Először fel sem fogtam. Aztán, mikor eljutott az agyamig, a vállára tettem a kezemet és eltoltam magamtól.
   A tekintete fókuszálatlan volt, talán nem értette, mi történt. A keze továbbra is az arcomon pihent, ő maga pedig a térdeim között állt. Kínomban elnevettem magam, mint mindig, ha ideges vagy tanácstalan voltam. Mint most. Még soha annyira, mint most.
 - Ne haragudj - szabadkoztam tanácstalanságomban.
 - Te ne haragudj - jött zavarba, és a feje búbjáig elvörösödött. - Ezt... nem kellett volna. Oltári nagy bunkóság volt a részemről.
 - Nem, Sean, tényleg, csak... - hebegtem, de nem tudtam, mit is kéne mondanom. - Barátok vagyunk.
 - Hihetetlen vagy, Amy - túrt a hajába két kézzel. - Ezek után képes vagy a barátodként tekinteni rám? Miért nem küldesz el a picsába?
 - Persze, hogy képes vagyok..! - értetlenkedtem. - Ez semmin nem változtat. Csak... kérlek, legközelebb adj időt, hogy... nem tudom, beleegyezzek, vagy valami.
   Zavart, mégis sugárzó mosoly ült ki az arcára, amitől nekem is vigyorognom kellett.
 - Mit szólnál, ha elmennénk egy kávézóba? - vetette fel. - A desszertig végül is nem jutottunk el a vacsorával...
 - Jó ötlet - vágtam rá, hogy agyoncsapjam valamivel a hihetetlenül kínos légkört.
   Erre már Sean is megkönnyebbült, és a kezét nyújtotta felém. Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt elfogadtam a gesztust. Sietősen indultunk meg a kijárat felé, miután visszavettem a magassarkúimat; és anélkül hagytuk ott a bált, hogy bárkitől is elköszöntünk volna.
   Most nem veszítelek el, úgyhogy magamat veszítem el. Nem akarom ezt odaadni senki másnak. Adj időt, hogy feladjam, de nem fogok leállni; az összes kedvességed sem hozott nekem szerencsét soha. Hibáztassatok csak engem, majd szégyenben távozom - drágám, én kártyás vagyok, te pedig az ásók ásza.

3 megjegyzés:

  1. Óóóó, Isteneem😍
    Csodálatos, úúúgy olvastam volna méég!
    Sean. Azt hiszem, kedvelem, de azért annyira nem, mint Robint. Kedves, meg minden, de nem tudnám elképzelni Amyvel, jobb ha csak barátok maradnak.
    Amynek pedig nem is hiszem el hogy egy pillanatra sem jutott eszébe Robin. Nekem állandóan az járt a fejemben hogy vajon mikor bukkan fel:))
    Kérem őt visszaa!!
    Puszil,
    Kincső

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. P.s. Tudom, hogy telhetetlen vagyok, ami Robint illeti, de azért mégis ő a legesleges.. Leg.:))😍😍

      Törlés
    2. Imádtam a kommentjeidet <3 :D Feldobtad a napomat!
      Juj, örülök, hogy azért Robin mindig első, akárki jön is :3 Ezt szerettem volna elérni <3
      Nem ígérhetek semmit! *bűnös vigyor*
      Millió puszi: Nessa

      Törlés