2017. május 29., hétfő

Huszonhárom

Amint eltávolodtunk az elátkozott bál helyszínétől, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasomról, és annak ellenére, hogy a vacsoraasztalnál inkább hányingerem volt, mint étvágyam, ezután rövidesen korogni kezdett a gyomrom. Lelkesen vetettem rá magamat a melegszendvicsemre, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni Sean kuncogását.
   Mindig is, már a kezdetektől örök fiatal voltam: arról álmodoztam, hol vannak a vad dolgok, és csillagokhoz csomóztam a kocsimat. Addig tördelem a kezeimet, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy még mindig élek. Az ujjaim között átpergő homokszemeket figyelve otthagytam a biztonságos fogadásokat múló örömökért, reménykedve, hogy az óceán nem viszi el túl hamar azt, ami valóra vált...
 - Azt hinné az ember, hogy a város legpuccosabb bálján ízlik jobban a kaja, és nem egy random kávézóban - csóválta a fejét, jót derülve rajtam.
 - Hát, éppenséggel erre a kávézóra sem mondanám, hogy csóró hely - tértem ki a válaszadás elől. - Tudod, nem vártam ám el, hogy a város legdrágább helyére hozz.
 - Tudom. De én elvártam magamtól.
 - Miért?
   Elgondolkodott. - Azt hiszem, azért, mert még sosem voltam ennél olcsóbb helyen, és idegenkedem a gondolattól.
 - Ne már! - röhögtem, de továbbra is komoly maradt. - Ja, hogy komolyan?
 - Amennyire idegenkedsz te a báltól, úgy nem érzem magam jól én sem a... - A megfelelő szót kereste. - Kevésbé rangos helyeken.
   Ezt érdekesnek találtam, elvégre az apja után ő volt a város második legbefolyásosabb embere; inkább a "kevésbé rangos" helyek tulajdonosainak lett volna oka idegenkedni vagy akár tartani őtőle, mint fordítva.
 - De egy pár alapvető jellemvonásodon kívül valójában még semmit nem tudok rólad - ragadott vissza a jelenbe. - Azt sem feszegettem, hogyan szabadultál ki Robin Wandertől, pedig rettenetesen kíváncsi vagyok rá. Mert engem egy busás váltságdíjért engedtek el, de...
   A mondandója második felét inkább figyelmen kívül hagyva kérdeztem vissza: - Mit szeretnél tudni?
 - Például... van testvéred?
   Sejthettem volna, hogy a családom fogja először érdekelni, de akármit megadtam volna, hogy témát válthassunk. - Nincs.
 - A szüleid nem akarták, vagy...
 - Sean, kérlek, beszélhetnénk másról? - ejtettem a tányéromba a szendvicsem maradékát, kétségbeesetten meredve a férfira. - Akármiről?
   Egy pillanatig hallgatott, aztán bocsánatkérően lesütötte a szemét. - Ne haragudj. Nem akartam tolakodó lenni.
 - Nem voltál az - fújtam ki a levegőt. - Csak... nem a családom a kedvenc témám, ennyi az egész. Te ne haragudj.
   Feltűnésmentesen gyorsabb tempóra kapcsoltam az evésben, és mielőtt esetleg Robinról vagy a szabadulásomról tudott volna kérdezni, kimentettem magam, miszerint fáradt vagyok. Egy biccentéssel tudomásul vette, kifizette a szendvicsemet és a kávénkat, majd felsegítette rám a kabátomat és hazavitt. Vagyis a sofőrje vitt haza, ő pedig elkísért.
   A zuhogó esővel nem törődve kiszállt velem a házunk előtt, és kitárta a karját. Elnevettem magam - miután a bálon megcsókolt, azt mondtam, hogy legközelebb adjon időt, hogy beleegyezzek valamilyen formában. Ő pedig az ölelésre is kiterjesztette ezt, nehogy kifogásolhassam.
   Mosolyogva álltam lábujjhegyre, és szorosan visszaöleltem. Látszólag egyikünket se érdekelte, hogy a hajunk és a ruháink ránk tapadnak az ömlő víztől.
 - Vigyázz magadra! - fordult még vissza, amikor már kinyitotta a kocsiajtót, én pedig a küszöbön álltam.
 - Úgy lesz, de te is! - feleltem.
 - Néha azért hívhatlak? - kérdezte.
   Szinte ösztönből elmosolyodtam, és most először jutott eszembe, hogy észrevegyem a külsejét. Mert ahogy ott állt, félig felém fordulva, és elegáns öltönye megfeszült széles vállain, egyébként gondosan fésült haja pedig már csapzottan a homlokára lógott, miközben mindenéből csöpögött a víz, feltűnt, milyen felszabadultnak - és tagadhatatlanul jóképűnek - tűnik attól a széles, reménykedő vigyortól az arcán.
 - Mi az hogy! - nevettem rá. - Még meg is sértődöm, ha nem teszed.
   Az előszobában gyorsan levettem a cipőmet, majd a szobába érve a kályha mellé terítettem a kabátomat. Oda sem figyelve kiszedegettem a hullámcsatokat a hajamból, lefejtettem magamról az átázott ruhát, amit a radiátorra raktam száradni, és a pizsamámmal sem volt erőm vesződni, mielőtt bedőltem az ágyba és mély álomba merültem.
   Ami óriási hiba volt.
   Általában előre beállítottam a telefonomat, hogy fél óránként ébresszen fel, és így sosem volt annyi időm, hogy álmodni kezdjek - ami mindig legalábbis egy egész napon át tartó nyomott hangulathoz, de olykor ágyról leeséshez és sikításhoz is vezetett. Utóbbi esetben az egész családot felvertem, aminél semmit sem gyűlöltem jobban, de még inkább elkezdtem rástresszelni, mióta Christopher szólt, hogy legközelebb ne az ő házában ordibáljak éjszaka.
   Mióta megtudtam az igazat a szüleimről, azóta egyértelművé vált, hogy az álmaim a régi emlékképeimből megmaradt foszlányok - de indulhattak ezek akármilyen szépen, mindig, kivétel nélkül rémálomba fordultak. Mivel elfelejtettem beállítani az ébresztéseket, ez ezúttal is megtörtént, de legalább nem kiáltottam fel álmomban, egyszerűen csak arra riadtam fel, hogy legurulok az ágyról.
   Szitkozódva megnéztem az órámat, ami 4:30-at mutatott. Csodálatos, gondoltam. Hála az égnek péntek... jobban mondva már szombat volt. Hirtelen elhatározástól vezérelve elindultam Jake szobája felé, de még időben észbe kaptam, és felvettem az első hálóingemet, ami a szekrényből a kezembe akadt.
 - Mmm, milyen volt a bál? - szuszogta Jake, miközben kómásan felemelte a takarót, hogy bebújjak alá. - Hősöm, de hidegek a végtagjaid!
 - Elviselhető - feleltem, és a mellkasába fúrtam az arcomat. - Ne haragudj. Ahj, semmi kedvem a reggelhez.
 - Nekem sincs, úgyhogy alszunk délig - tudta le a vitát álmos, rekedtes hangon.
   Mindig is öreg voltam lélekben, számomra az üres mindig telinek tűnt. Az elveszettséget én találtam fel, és a csend a kedvenc hangom. Addig tördelem a kezeimet, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy még mindig élek. Az ujjaim között átpergő homokszemeket figyelve otthagytam a biztonságos fogadásokat múló örömökért, reménykedve, hogy az óceán nem viszi el túl hamar azt, ami valóra vált...

Félálomban érzékeltem, hogy egy kéz szorul a számra, így, mire felnyögtem volna, az szinte teljesen hallhatatlan lett. A forró, hatalmas, ügyes ujjakkal ellátott kezet viszont álmomból ébresztve is megismertem.
   Az édes teremtéssel megint beszélgettünk egyet arról, hol rontjuk el az egészet; de még mindig fiatalok vagyunk: nem tudjuk, hova tartunk, de azt igen, hova tartozunk.
 - Mi a franc, Robin? - akartam nyüszíteni, de a kezének köszönhetően a torkomban ragadt a hangom.
   Mielőtt még egyáltalán ficánkolni kezdhettem volna, mindenféle ceremónia nélkül kihúzott a takaró alól és Jake mellől, felkapott, kivitt a hálószobából, majd ugyanazzal a lendülettel a házból is. Nem tagadom, kicsit megviselt az egyik percről a másikra a meleg szobából a szállingózó hóba való kiráncigálásom, és nem túl méltóságteljesen nyöszörögni kezdtem a megpróbáltatástól. Még mindig csak a fehérneműm és egy vékony szaténhálóing volt rajtam, és bár már felkelt a nap, egy pillanat alatt csontig átfagytam. Az agyamig el sem jutott a tény, hogy előző éjszaka még az eső szakadt, tehát az időjárás megőrült.
  Lerakott a földre, és így a szám is felszabadult, amit feltett szándékom szerint azonnal használatba is vettem. - Mi a jó kurva életet csinálsz, Robin?! - meredtem rá teljes elképedéssel, de pár oktávval fentebb helyezkedett el a hangom, mint szerettem volna.
   De, mivel ránéztem, azonnal el is akadt a szavam. Ilyen feldúltnak még soha nem láttam őt; ami nem kis szó, ismerve a közös történetünket és Robin eddigi kiakadásait, amikben részem volt.
   A haja szokás szerint borzasan keretezte gondterhelt arcát, amire ez a jelző enyhe kifejezés volt. Olyan sápadtan fénylett, hogy valami ismeretlen ösztöntől vezérelve közelebb léptem, hogy végigsimítsak rajta. Elrántotta a fejét és megragadta a csuklómat, közben az enyémbe fúrva a pillantását, de úgy, hogy tátott szájjal lefagytam. Igazából erre már ezelőtt is sor került, mert mezítláb álltam a bokáig érő hóban, de ez a tény csak most tűnt fel.
 - Ne haragudj! Erre nem gondoltam - túrt a hajába tanácstalanul, a lábamra utalva.
 - Egy pillanat - húztam el a számat, és vissza akartam indulni, hogy felkapjam valamelyik cipőmet és a kabátomat az előszobából, de Robin harciasan elkapta a karomat. Hitetlenül néztem fel a szemébe, amolyan "most komolyan?"-jellegű üzenettel. - Csak a cipőmért megyek! Mindjárt jövök.
   Így is tettem, és látni szerettem volna Robin szemét, de olyan határozottan a föld felé fordította az arcát, hogy erre esélyem se volt.
 - Nos? Elárulod, hogy miért... jöttél? - Ezt a kérdést egyszerűbb volt így megfogalmazni, mint kitérni a részletekre, miszerint kirángatott Jake mellől az ágyból az éjszaka közepén... Jobban mondva, már dél is lehetett, de az nekem mindegy volt.
 - Mikor legutóbb találkoztunk, arra kértelek, hogy hívj fel, ha bármilyen veszélybe kerülnél, vagy gondod adódna - kezdte, továbbra is a cipőjét fixírozva.
 - Igen? - érdeklődtem. Eddig nem lettem okosabb.
 - Ehhez képest hetekig nem hallottam felőled, és gondoltam, ez jó, biztos nem kerültél bajba, alleluja - gúnyolódott. - Aztán ma reggel, mikor felveszem a legújabb újságot, egy, a fél címlapot beterítő képpel kell szembetalálnom magam, amin Sean Lewington épp a lábaid között áll és épp, hogy le nem smárol, te pedig látszólag nem ellenzed nagyon a dolgot, mert úgy vigyorogsz, mint egy vadalma. A cikk folytatásában meg további képek is szerepeltek, amik már itt készültek, amikor épp ölelgettétek egymást.
   Mivel továbbra sem nézett rám, feltételeztem, hogy a vádaknak még nincs vége, mert akkor már épp ordítana.
 - Gondoltam, meglátogatlak, hogy megérdeklődjem, ez mégis hogy jött össze - emelte fel a fejét, és szinte leszúrt a pillantásával. - Erre, mikor felmérem a terepet, hogy melyik szobában vagy, az állítólagos testvéred ágyában talállak. Vagy őt a tiédben. - Annyira összeszorította a fogát, hogy csodálkoztam, eddig nem roppant össze az állkapcsa.
 - A Hősökre, Robin! - tettem felé egy lépést, de azonnal elhátrált.
 - Ne! - emelte fel a kezét. - Ne használd ki azt, hogy... Hagyjuk! - legyintett.
   Nem! Két szívként kezdtük egyazon otthonban. Tudom, nehéz, amikor veszekedünk - mindketten makacsok vagyunk, tudom, de ó, édes teremtés, édes teremtés, bárhova megyek, te hazahozol, és mikor kifogyok a kötélből, te hazahozol.
 - Csak meg akarlak ölelni, te dinka! - nevettem rá elkeseredésemben.
   Egy pillanatra mintha elmosolyodott volna, de aztán eszébe jutott, hogy most haragszik rám, úgyhogy helyette zord arcot vágva szuggerált. - Inkább arra reagálj, amit mondtam!
 - Ha már emiatt ideviharzottál és kiráncigáltál az ágyból... Sean eljött az iskolámba, engem keresve - piszkáltam az ujjamat. - Azt mondta, az apja bált rendez, és neki nincs... szóba jöhető partnere. Rám gondolt, én pedig igent mondtam.
 - Mert miért is ne, mi?! - emelte fel a hangját.
 - Pontosan! - vágtam vissza. - Nem ártott nekem semmit! Bár, neked sem ártott, ehhez képest nem éreztél lelkiismeretfurdalást, amikor elraboltad és megbilincselted, mint egy...
 - Ezt most hagyd abba! - csattant fel fenyegetően. - Nem tiszted beleszólni olyasmibe, amit nem értesz, és nem is tudsz róla!
 - Jó! - haraptam be az ajkamat, s vele a megjegyzéseket is, amik esetleg kicsúsztak volna rajta. Talán tényleg nem az én dolgom volt Robin döntéseit bírálni, mikor azt sem tudtam, mit művel valójában. - Szóval elmentem Seannal a bálba, és megismertem a családját. Egy kicsit... eldurvult a helyzet, és én akadályoztam meg abban, hogy hülyeséget csináljon vagy mondjon. Ezután pedig, fogalmam sincs, milyen meggondolásból, megpróbált megcsókolni. Rögtön eltoltam magamtól, és annyira zavarban voltam, hogy elnevettem magam, mert mindig vihogok, ha ideges vagyok, rajta, ítélj el! - tártam szét a karomat. - Valószínűleg ezt a képet láthattad az újságban. Meg azt, amikor elbúcsúztunk egymástól.
 - Korábban is zaklatott már?
 - Akkor sem zaklatott! - emeltem az égre a pillantásom.
 - Egek, mit veszel te akkor zaklatásnak, ha ezt nem?! - akadt ki.
 - Például azt, amikor valaki kiráncigál az ágyból és számonkér, hogy mi van a testvérem meg a legjobb barátom és köztem..!
 - És Jake-et mivel magyarázod? - kérdezte halkan, kerülve a pillantásomat.
 - Jake pedig továbbra is olyan nekem, mint a testvérem, és nem számít, hányszor kérdőjelezed meg, ez attól még így igaz. Csak...
 - Bocs, én a testvérségről valamiért nem asszociáltam arra, hogy dugtok egymással! - vágott közbe.
   A torkomba fagyott a szó.
 - Ja, mert te azt hitted, hogy a testvérlét erről is szól? - röhögött fel örömtelenül. - Nem tudtam, hogy az egykék ennyire tájékozatlanok.
   Ezzel már... Túlment minden határon. Akármilyen bizalom, tisztelet vagy sajnálattal vegyes együttérzés élt bennem iránta, egy pillanat mind szertefoszlott, amikor annyira feldühített a szavaival, hogy ökölbe szorult a kezem, és legszívesebben behúztam volna neki egyet.
 - Tűnj el innen, Robin! - közöltem szárazon, és valószínűleg kiült az arcomra a lelkiállapotom, mert még ő sem volt elég hülye és felelőtlen ahhoz, hogy megállítson.
 - Amanda, én... - szólalt meg, és az ajtónál visszafordultam, mert érdekelt a mondandója. Szinte könyörögtem, hogy tegyen valamit, akármit, amitől elfelejthetem ezt neki.
   Elhallgatott, én pedig csalódottan csóváltam a fejem. - Tudod, ilyenkor egy dühöngő őrültre emlékeztetsz - mosolyodtam el keserűen. - Kirángatsz az ágyamból, ordibálsz velem, hogy lehetőleg Jake is felébredjen és még a szomszédok is hülyének nézzenek, ezredszerre is ribancnak nézel... - Erre egész testével felém fordult és szólásra nyitotta a száját, de elkésett, mert már nem érdekelt. - Én meg folyton azon aggódom, hogy vajon jól vagy-e, vagy már lelövetted magad valakivel. De mindegy.
 - Nem mindegy, Amy! - tett felém egy lépést. - Nem néztelek annak. És nem kell miattam aggódnod! Látod, élek és virulok - vigyorodott el. - Akkor Jake meg te nem...
 - Hőseim, Robin, nem! - háborodtam fel. - Soha semmi nem történt köztünk!
 - Oké! - emelte fel a kezeit védekezően.
 - Akkora idióta vagy! - ráztam a fejem.
 - Az előbb mintha meg akartál volna ölelni... Ha áll még az ajánlat... - A vigyora letörölhetetlen volt.
   Nem bírtam megállni kuncogás nélkül, és nem is próbálkoztam a haragtartással, mert vele úgysem ment soha. A mosolya annyira fiatallá és gondtalanná tette, hogy engem a puszta látványa boldogsággal töltött el. Szerettem a mosolyát. Valójában sok mindent szerettem benne, túl sok mindent. Mikor sokáig nem találkoztunk, tagadhattam, de amint a közelemben volt, egyértelművé vált számomra. Hiába küzdöttem ellene.
 - Még mindig nálam van a bőrkabátod! - jutott eszembe, amikor megöleltem, és az épp rajtalévő, hasonló ruhadarab illata megcsapta az orromat.
 - Már mondtam, hogy megtarthatod - motyogta a hajamba. - Amy, kérdezhetek valamit? - szólalt meg újra, mikor elengedtük egymást.
 - Persze - bólintottam.
 - Christopher ugye nem... tett említést rólam?
   Először összeráncoltam a szemöldökömet a fura kérdés hallatán, aztán kicsit gyanakodni kezdtem. - Honnan tudod, hogy ő Jake apja?
 - Hát... - Nem akaródzott válaszolnia.
 - Robin! - unszoltam türelmetlenül.
 - Csak amikor elmondtad, hogy ők fogadtak be, kicsit utánanéztem Jake-nek és a családjának.
 - Ugye most viccelsz? - hűltem el.
 - Nincs humorérzékem, ezért általában nem is erőltetem a viccelődést - ráncolta a homlokát.
 - Na, ez zaklatás..! A fenébe, Robin, nem nyomoztathatsz le csak úgy embereket! - estem kétségbe.
 - Meglepődnél, hogy milyen könnyen megy - büszkélkedett.
 - Nem vagy normális - ráztam a fejem.
 - Nem válaszoltál a kérdésre. Mondott bármit rólam?
   Zavartan a cipőmet kezdtem bámulni. Christopher Robinról konkrétan semmit nem mondott. Inkább engem hordott el egy utolsó szajhának, aki a testével fizetett Robinnak a szabadságáért.
 - Miért vörösödtél el?
 - Nem fontos - ráztam a fejem, nem nézve a szemébe.
 - Vicces nézni, ahogy a hazugsággal próbálkozol. - Az állam alá tette a mutatóujját, hogy felemelje a fejem. - Nos?
 - Nem mondott rólad semmit! - fakadtam ki.
 - De valamit csak mondott! Sőt, nem is rólam, rólad mondott valamit, mert másra nem reagálnál így. - Komolyan fontolgattam, hogy mától napi huszonnégyben álarcot fogok viselni, ha mindenki olyan könnyen fejtegeti az arcomon keresztül a gondolataimat, mint egy olcsó keresztrejtvényt. - Ugye? Ki vele, Amy!
 - Úgy fogalmazott, hogy én a testemmel fizettem a szabadságomért, és ezzel gúnyt űztem mindenkiből, aki valaha keresett engem vagy azt az állatot, aki foglyul ejtett - böktem ki, mert előbb-utóbb úgyis kihúzta volna belőlem valahogy.
   Robin ajkai egyetlen vékony vonallá préselődtek, gondolom, a dühtől. Ellépett mellőlem, és egy fának támaszkodott, míg a másik kezével a hajába túrt.
   Nem először futott át az agyamon a hitetlenkedés: hogy nézhet ki így? Legfeljebb pár centivel lehetett alacsonyabb két méternél, és a vállai olyan szélesek voltak, hogy egy szekér is kényelmesen elfért volna rajtuk. És ő büszkélkedhetett a legleírhatatlanabb árnyalatú, legszebb vörös hajjal, amit valaha láttam. Nem is igazán lehetett volna meghatározni a lobonca árnyalatát; felváltva emlékeztetett a láng-, a réz- és a vérvörös színekre. Azonkívül volt a tartásában valami tagadhatatlanul fenséges; hiába görbedt meg sokszor a háta a ránehezedő fájdalmaktól, mindig küzdött, hogy kihúzza magát.
 - És te erre mit válaszoltál neki? - kérdezte csendesen, már-már nyugodtan.
 - Először kikértem magamnak, másodszor meg közöltem, hogy tudnék neki mesélni arról, hogy kettőtök közül ki az állat.
   Rázkódni kezdett a válla a nevetéstől. - Komolyan ezt mondtad neki? Nem vagy semmi! - fordította felém a fejét, és vigyorgott, mint egy tejbetök.
 - De ha egyszer ez az igazság! - nevettem vele.
 - Hogy gondolhatod így? - vonta fel a szemöldökét. - Hiszen annyiszor... voltam veled durva.
   Az arcát fürkésztem, miközben elhalkult a hangja, és egészen úgy nézett ki, mintha bűntudata lenne. Ez most váratlanul ért.
 - Robin, tudnék mondani olyat, aki durva volt velem, de te nem tartozol közéjük. - Gyorsan témát kellett váltanom, mielőtt kiszedné belőlem Jared és Kevin nevét. - De ne rólam beszéljünk már folyton! Te hogy vagy?
 - Már jól - ajándékozott meg egy sugárzó mosollyal, ami minden porcikámat átmelegítette. Amikor csuklóból válaszolt egy kérdésemre, mint most is, és nem gondolta végig előtte, hogy milyen álarc mögé rejtőzzön a feleletével, azt mindig ezerszer jobban szerettem.
 - De mivel töltötted az elmúlt heteket? - forgattam meg a szemem.
   Ekkor viszont észrevettem az utca vége felől közeledő Angelát, aki épp a bevásárlásból jött.
 - Robin, el kell tűnnöd! - figyelmeztettem. - Jön az anyám!
   Mikor egy káromkodás után vonakodva elindult, a vállára tettem a kezemet, hogy megállítsam, és lábujjhegyre álltam, mert adni akartam neki egy puszit. De túl magas volt, hogy elérjem az arcát, mire kínomban elnevettem magam. - Hajolj már le egy kicsit! - kértem, félretéve a méltóságomat.
   Kíváncsian vigyorogva megtette, amire kértem, én pedig végre megpuszilhattam, amit egy hitetlenkedő, de boldog mosollyal fogadott. Vártam, hogy esetleg lelép végre, de csak állt, és nézett lefelé rám.
 - Hahó, Robin! - szóltam rá. - Menj már!
 - Szia, Amy! - mondta csendesen, még mindig egy ábrándos, halvány vigyorral az arcán, és elindult a hátsó kert felé.
 - Szia! - köszöntem el, és gyorsan berohantam a házba, hogy Angela ne láthasson meg.
   Édes teremtés: átrohanunk a kerten, oda, ahol semmi sem zavart minket. De még mindig fiatalok vagyunk, és folyton rád gondolok, meg arra, hogy nem beszélünk eleget. Ó, édes teremtés, édes teremtés, bárhova megyek, te hazahozol, és mikor kifogyok a kötélből, te hazahozol... haza fogsz hozni.

4 megjegyzés:

  1. Na joooo :D imádom!!! Csodálatosan írsz, Nessa! Kocsiban ülök és mindig rosszul leszek, ha kocsiban olvasok, de nem tudtam letenni! A Te számládra kerül, ha khm... kidobom a taccsot. :D Olyan kedves vagyok, hehhh.
    Robin.. ajhh szívem, de hiányzott. Meg a sztori is. Az írásmódod. Újra beleszerettem a leírásaidba és a dőltbetűs lyrics (??)-ekbe. Tűkön ülve várom a folytatást!!! <3 <3 xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, ne haragudj, a világért sem akartam veszélybe sodorni az egészségügyi állapotodat. xD Vigyázz magadra! :3
      Nekem a kommentjeid hiányoztak eszméletlenül! És igen, a dőltbetűs részek dalszövegfordítások akarnak lenni, de a fránya blogger nem mutatja a zenelejátszómat, pedig a html-kód ott van az elrendezésnél. Na mindegy, nem értek én ehhez.
      Igyekszem minél előbb hozni! <3
      Ölel: Nessa

      Törlés
  2. Woooow! Vééégre végre visszakaptam Robint!! És a Sweet creature lyricje 😍 Szerelmes vagyok abba a számba... Meg az énekesébe is 😱
    Viszont Sean-t nem tudom hova tenni... Aranyos, meg minden de azért nem Robin... De ő elérhetőbb lenne Amy számára, vagy nem is tudom.
    Olvastam volna még nagyon, nagyon, nagyon sokáig!😁
    És ne kövezz meg, de kifsit örülök, hogy lekéstem csöppet erről a részről, mert hamarabb olvashatom a folytatását! 😂😍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igeeen, Sweet Creature és Harry Styles <3 Ami és aki megöl. <3
      Én örülök, hogy így gondoloood :3 Én szeretem Seant nagyon :3
      Aaa, már megijedtem, hogy azért mondod, mert valami bakit vétettem, de megint pozitívan leptél meg :D Igyekszem <3

      Törlés