2017. augusztus 2., szerda

Huszonnyolc

   Nem kell aggódnod. Kihoztuk Robint.
   Az elkövetkezendő napokban ez a pár szó tartotta bennem a lelket. A naivabb felem az Adamtől érkezett SMS előtt abban reménykedett, hogy majd Robin hív fel, esetleg jön el hozzám, hogy ezt elújságolja. De a józanabbik énem tudta, hogy ez baromság. Robin sosem jönne a közelembe, ha van választása. Robin fél, hogy bajom esik miatta.
   De igyekeztem nem ezzel foglalkozni, hanem csak örülni, hogy megoldódott a dolog, és Robint többé nem fenyegeti a kivégzés veszélye. Ez is valami, méghozzá nem apróság.
   Viszont ahogy teltek a napok, úgy hiányzott Robin is egyre inkább. Nem az a hiány volt ez, amit mindig éreztem nélküle. Amióta megkaptam - és még ezerszer újraolvastam - a levelét, hatványozottan vágytam a jelenlétére, a közelségére, a hangjára, a mosolyára, az érintésére. Olyan elemi szinten magam mellett akartam tudni őt, hogy azt még magamnak sem mertem bevallani, mert betegesnek, tébolyodottnak éreztem. Nem lehet normális dolog, hogy ennyire függjek egy embertől! Egy embertől, akivel ráadásul soha nem lehet köztünk semmi, bármennyire is szeretem vagy szeret ő engem.
   Szóval Adam üzenetét követően megpróbáltam továbblépni. Eskü, én megpróbáltam, minden erőmmel. Na jó, ez talán nem egészen igaz: ha igazán tovább akartam volna lépni Robinon, akkor nem hordtam volna az édesanyja gyűrűjét, nem olvastam volna el napjában tucatszor a levelét, nem szorongattam volna a tőle kapott telefont a kezemben, azt várva, hogy megszólaljon, nem álmodoztam volna szünet nélkül róla. De elmentem Jake-kel és a haverjaival horgászni és gördeszkázni is a parkba. Beszéltem telefonon Seannal, és elmentem hozzá bepótolni a legutóbb félbeszakadt filmnézést. Segítettem Angelának a konyhában, amikor csak tudtam. Igyekeztem odafigyelni órán a tanárra, és minden házimat megírtam, még az irodalom beadandókat is, pedig ha valami, hát az olyan tantárgy volt, amihez hozzá sem tudtam szagolni.
   De nem ment. Nem jutottam ötről a hatra. Még mindig Robinnal álmodtam minden egyes éjszaka. És még mindig őt láttam mindenhol. Pedig ő még mindig nem volt sehol.
   Egészen egy hétig.
   Lemenetelek egy üres utcán, mint egy hajó a viharba: nincs megadás, nincs visszavonulás; lebontok minden falat, csak hogy melegen tartsalak. Porig égetem ezt a várost egy gyémántért a porban. Biztonságban foglak tudni, mikor már nem maradt senki, akiben megbízhatnék. Megfogod hát a kezem? Ki fogunk tudni tartani! Ha a világod darabokra hullik, lázadást kezdek. Ha leszáll az éj a szívedben, meggyújtom a tüzet. A sötétben, mikor bekapcsolod a riasztót, megtaláljuk egymás karjait. A szerelmedért, mindenért, ami vagy, lázadást kezdek.
   Jake-kel az oldalamon léptem ki az iskola kapuján a verőfényes napsütésbe, ami éles kontrasztban állt a hatalmas pelyhekben szállingózó hóval, ami már mindent beborított. Jake egyik idétlen poénján röhögtünk mind a ketten, mikor elcsúsztam a jégen az udvaron. Jake még hangosabban nevetett, miután elkapott és talpra állított, majd megölelt. - Csak így tovább, Csodalány - vihogott idétlenül, mire vállba vertem, de a vigyort nem tudtam eltüntetni az arcáról, ahogy a sajátomról sem.
   És mikor elindultunk volna, megláttam őt, és földbegyökerezett a lábam. Valószínűleg nem eléggé, mert ismét elcsúsztam, és ezúttal a fenekemre estem, mivel Jake nem tudott időben elkapni. Nem figyeltem a nevetésére és a szavaira, mert a pillantásomat nem tudtam levenni Robinról, aki az utca túloldalán állt, az egyik fehérbe öltözött fa előtt.
   Ilyen távolságról is kiszúrtam, hogy vastag télikabátba bújtatott teste pattanásig feszült. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy milyen jól áll neki a sapka, ami lenyomta vörös tincseit. A haja ennek hatására a sapka végeinél szanaszéjjel állt.
   Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a tekintete szinte felnyársal. Mielőtt azonban feleszméltem volna, a szemei egy pillanatra sokatmondóan Jake-re villantak, majd Robin elfordult, és a fa másik oldalának dőlve várta, hogy lerázzam a testvéremet és beszélhessünk.
   Annyira kattogott az agyam, hogy féltem, Jake is meghallja. De leginkább a szívem dübörgött olyan intenzitással, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Jake-hez fordultam.
 - Egek, elfelejtettem! - kaptam a fejemhez, remélve, hogy az előadásom hitelesebb, mint amilyennek én éreztem. - Van egy kis elintéznivalóm a könyvtárban. Ne várj meg, sokáig fog tartani!
   Biztatónak szánt mosollyal az arcomon sarkon fordultam, mintha visszaindulnék a suliba, és az épületbe érve felmértem a terepet. Jake elindult hazafelé, és mikor eltűnt a közelből, felsóhajtva előmerészkedtem.
 - Gyere velem - vetette oda Robin, mikor melléértem.
   Engedelmesen követtem, amíg két utcával arrébb befordult egy romos, elhagyatottnak tűnő épületbe.
 - Elmegyek - bökte ki azonnal, mikor a nyomában beléptem a ház egyetlen, nagy helyiségébe. A szívem kihagyott egy ütemet. - Csak szólni akartam, hogy tudd.
   Elakadt a lélegzetem, és szerintem eltátottam a számat is. Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam. Az volt az első gondolatom, hogy biztos romlik a hallásom, és csak félreértettem, amit mondott.
   Másodszor azt hittem, sírógörcsöt kapok, de, hogy ezt leplezzem, inkább a dühömnek engedtem utat.
 - Nyilván - gúnyolódtam, pedig legszívesebben sírtam volna. - Számíthattam volna erre. Leírtad, mit érzel, és most elmenekülsz. Annyira tudhattam volna..! - túrtam a hajamba, keserűen a tehetetlenségtől.
 - Corlos elfoglalása sosem volt létfontosságú a tervem véghezviteléhez - kezdte, ignorálva engem. - Csak azért ragaszkodtam hozzá, mert híres történelmi hely, meg minden. De most, hogy ennyi idő után sem sikerült eltiporni a vezetőséget, úgy döntöttem, érdemesebb feladni és fontosabb városokkal foglalkozni, mint itt kínlódni valamivel, ami nem is éri meg igazán. Szóval elmegyek. Sok van még hátra az országból.
 - Fasza - vágtam rá, nem törődve vele, mennyire flegma és egy duzzogó gyerekre emlékeztető a hanghordozásom.
   De valójában a sírás határán álltam. - Mikor jössz vissza? - kérdeztem halkan, keresve a pillantását.
   Végre a szemembe nézett. - Nem jövök - felelte egyszerűen, egészen úgy, mintha nem lett volna tudatában, hogy ezzel a két szóval porig rombolt.
 - De... - nyögtem ki végül. Elakadt a szavam. - Ezt nem mondhatod komolyan - döntöttem el, makacsul rázva a fejem.
 - Pedig de - felelte rögtön. - A főváros nem adja fel magát önként - próbált viccelni. De ettől csak még rosszabb lett. - És miután megszereztem, nem hagyhatom ott azt, amiért egész életemben dolgoztam. Egy egész országban kell majd megteremtenem a demokráciát és mindazt, ami ahhoz kell.
   Az agyam felfogta a szavait, de a szívem nem volt képes. Hogy hagyhat itt? Én a levele minden szavát szentírásnak vettem, de ha annyira szeretne, ahogy írta, akkor hogyan teheti meg, hogy örökre elhagy? Hiszen én a gondolattól darabokra törtem, hogy elmegy - ő pedig ott állt előttem, mint egy jégszobor, és még poénkodott is azzal, hogy soha többet nem láthatom, nem érinthetem.
 - Amanda, hagyd abba a sírást - szólalt meg erőtlenül, ezzel ráébresztve engem, hogy könnyek csorognak az arcomon. Már eltűnt a tartásából a ridegség. Hősök az égben, tényleg nem bírta, ha egy lány sírt előtte! Robinnak, a nagy bandavezérnek, akivel senki nem vehette fel a versenyt, minden bátorsága inába szállt néhány könnycsepptől. Legszívesebben felnevettem volna ezen az irónián, de nem voltam képes rá.
   Látva, hogy nem hagyom abba, odalépett hozzám és a tenyerébe fogta az arcomat, hogy letörölje a könnyeimet. Ettől irracionális módon dühös lettem. Hogy van képe az arcomhoz érni, mikor épp az imént jelentette be, hogy sosem látom többet? Hogy van képe mindennek ellenére elérni, hogy megremegjen a térdem és kétszeresére gyorsuljon a szívverésem az érintésétől? Miért akarja még jobban az emlékezetembe vésni, hogy mit veszítek el?
 - Vedd le rólam a kezed - csimpaszkodtam a csuklóiba és húztam el őket az arcomtól, amin kitartóan patakzott a két vízfolyam.
   Összeráncolta a homlokát, és az arckifejezését látva egy pillanatra úgy éreztem, hogy neki is megszakad a szíve. Figyelmeztetés nélkül lehajtotta a fejét és lecsókolta a könnyeimet. A lélegzetem elakadt, és még sírni is elfelejtettem forró ajkait érezve a bőrömön.
   Már nem zokogtam, de ő még mindig nem húzódott el tőlem. Kezei megremegtek az ujjaim között, és zihálva vette a levegőt, ahogy én is. Ismét támadott az a különös, az ő érintése előtt számomra ismeretlen elektromosság, ami apró, szikrázó tűzijátékok módjára pattogott a bőrünkön. Nem bántam a perzselő, gyönyörű fájdalmat, amit a nyomukban okoztak - minden idegsejtem azzal volt elfoglalva, hogy Robinra vágyjon.
   Átgázolok a tűzön és a füstön, mint a napfény a ködön; küzdök, míg a zászló halálomig fehéren nem lengedezik. A bombákon és a robbanásokon keresztül visszavonjuk az egészet. Ha a világod darabokra hullik, lázadást kezdek. Ha leszáll az éj a szívedben, meggyújtom a tüzet. A sötétben, mikor bekapcsolod a riasztót, megtaláljuk egymás karjait. A szerelmedért, mindenért, ami vagy, lázadást kezdek.
   Valamit motyogott, azon a lágy hangzású, számomra ismeretlen nyelven, amit már korábban is hallottam tőle, és az anyanyelvének véltem; de abban a pillanatban nem lettem volna képes összerakni egy összefüggő kérdést, mint például, hogy mit mondott az imént. Ajkai bejárták az arcomat a homlokomtól az államig, a szám kivételével, majd áttértek a nyakamra és a kulcscsontomra. Úgy éreztem, még mindig Robin kezeit szorongatom, de akkor sem tudtam volna biztosan megmondani, ha az életem múlik rajta. Mintha összefonódtak volna a kezeink, úgy, hogy már nem lehetett megmondani, hol végződik az egyik és kezdődik a másik.
   Szinte az ájulás szélén álltam, annyira szerettem volna, hogy megcsókoljon, de nem tette. Helyette a homlokomnak döntötte a sajátját, és próbálta lelassítani a légzését.
 - Te tanítottad meg nekem igazán, mit jelent az a szó, hogy "bárcsak" - mosolyodott el keserűen.
 - Bárcsak ne mennél - csuklott el a hangom, de már nem sírtam. Azt hiszem, kiszáradtak a szemeim.
 - Így a legjobb - lépett el mellőlem. A hangján az érződött, hogy saját magát is meg akarja győzni ezzel.
 - Hogy lenne ez a legjobb?! - csattantam fel, a kezem legyintésével összefoglalva az egész helyzetünket. Azt, hogy erőszakkal távol tartja magát tőlem, mert szerinte nekem így a legjobb, és veszélybe sodorna, ha velem maradna. Azt, hogy mindkettőnknek a szíve szakad meg a másik közelségéért, mégis mindig távol leszünk egymástól.
 - Vigyázz magadra, Amy - indult meg az ajtó felé.
 - Olyan ironikus ez, tudod? Egy olyan férfit szeretek, aki meghalna értem, de fél megfogni a kezem. - Hisztérikusan a hajamba fúrtam az ujjaimat, és felkuncogtam.
   A kezei ökölbe szorultak, de pontosan tudta, hogy igazam van. Mégsem fordult vissza. - A Hősök legyenek veled - mormolta halkan, és kilépett a házból.
 - A Hősök verjenek meg! - kiáltottam fel pár perces fáziskéséssel, pedig már úgysem hallhatta. Rég messze járt. Rég kilépett az egész nyavalyás életemből is.

Ha maradt volna humorérzékem, akkor felnevettem volna azon, hogy megint Jake van csak mellettem, mikor kisírom a szemeimet. Rettenetesen éreztem magam, hogy képes vagyok hagyni, hogy ilyen állapotban lásson, de talán megőrültem volna, ha nincs velem valaki. Nem mondhattam el neki, hogy mi történt - hogyan is magyaráztam volna meg a racionális, józan, kívülálló Jake-nek, hogy beleszerettem a férfiba, akibe soha nem lett volna szabad?
   Tegnap meghaltam, a holnap vérzik. Belezuhanok a napfényedbe. A jövő szélesre tárva. Már túl vagyok azon, hogy azt higgyem, tudom az okát. A remény meghal, mikor elveszíted, amit megtaláltál. A világ annyira üres, mikor egy kompromisszumban akad... Hamar csend követi ezt a hangot, valahogy eljön a napnyugta.
 - Gyerekek, vacsora! - állt meg az ajtó előtt és kiabált be Angela.
   Szerencsére a ház falai jól hangszigeteltek voltak, így hisztérikus zokogásom nem juthatott át. Szuper, gondoltam, legalább csak Jake fog látni a legszánalmasabb perceimben. Vagy óráimban? Már nem tudtam volna megmondani, mióta bőgtem.
 - Rendben, egy pillanat és megyünk! - szólt vissza hangosan Jake, én pedig összerezzentem a hangerejétől, pedig normál esetben meg sem rezdültem volna tőle. - Amy, hé - simított ki pár könnytől csatakos hajtincset a homlokomból. - Csodalány, kérlek, szedd össze magad! Mit mondasz anyának, ha meglát így?
   Azt biztos nem, hogy a szerelmem azért menekült el az ország másik felére és nem tér vissza soha, mert megszállottan hiszi, hogy előbb-utóbb meghalok, ha túl közel enged magához.
   Megcsörrent a telefonom, én pedig bosszankodva nyomtam ki Seant. Nem sokkal azután hívott, hogy aznap véget ért az utolsó órám, és akkor nem vettem fel, mert az egyik tanár épp megállított pár szóra a folyosón. Utána megint hívott, mikor Robin már elment, de kinyomtam - nem hittem, hogy képes lennék bárkivel is beszélni. Biztos aggódni kezdett, mert azóta már háromszor - a mostani volt a negyedik - keresett, nem több sikerrel, mint korábban.
 - Ez már a negyedik volt - nézett rám aggódva Jake. - Ha sokáig csinálod ezt, idejön, hogy megtudja, mi a baj.
   A gondolatra is a rosszullét környékezett, de talán csak azért, mert Robin távozása óta szüntelenül hányingerem volt és úgy éreztem, elájulok. Viszont arra sem voltam képes, hogy visszahívjam. Valószínűleg csak összefüggéstelen zokogást tudtam volna produkálni.
 - Te menj csak - ráztam a fejem. - Mondd meg, hogy mindjárt jövök én is.
   Jake kétkedve méregette az arcomat, de ő is tudta, hogy nem tehet értem többet. Amint kiment, a fürdőszoba felé vettem az irányt. Mélyeket lélegeztem, és gondosan kerültem a pillantásommal a tükröt, nehogy meglássam, hogy festek. Megmostam és megtöröltem az arcomat, erővel visszatartva a további könnyeimet.
   Én is tudtam, hogy az önsajnáltatásom szánalmas és gyerekes, de nem tudtam továbblépni azon az égető kérdésen, ami folyamatosan a fejemben járt: hogyan fogom megszokni a tényt, hogy sosem látom őt viszont többé?
   És válaszokat találva elfelejtjük az összes kérdést, amit otthonnak neveztünk, mikor elhaladunk az ismeretlenek sírjai mellett. Ahogy az értelem elködösíti a látásomat és a ragyogás elhalványul, a napfény illúziója és egy hazugság tükörképe fognak megvárakoztatni engem, mikor a szerelem már olyan régen eltűnt. S ennek a napnak a lezárása bizonyítja, hogy az idő öli meg minden hitemet. Csak annak a hitnek a tudata maradt.
   Nekem Robin jelentette a biztonságot, a szeretetet, a társat; és azt a dolgot is, ami elűzte az ürességérzést, a sehová sem tartozás gondolatát belőlem, mely azóta kínzott, hogy kiderült: a szüleim nem a szüleim. Mivel a gyerekkorom boldog részére az amnéziámnak köszönhetően nem emlékeztem, a mostohaszüleimmel - ridegségben, szeretetet nem ismerve - töltött éveimre annál inkább, ezért abszolút ismeretlen érzés volt felfedezni, hogy Robin ellenben szeret engem. Nem is olyan régen jöttem rá, hogy mellette érzem csak úgy, hogy vagyok valaki, és hogy teljes szívemből szeretem őt... Erre ő elmegy. És soha nem jön vissza.
   Próbáltam az ő szemszögéből nézni. Talán egy egész csoport pszichiáter sem tudta volna meggyőzni arról, hogy nem ő felel az anyja, a felesége és a gyereke haláláért, és hogy nem fog "engem is megölni", ha velem marad. De ő ebben a hitben élt, és ha ezt így szemléltem, rájöttem, hogy az én biztonságomért, az én javamra döntött így. Nyilván nem az volt az elválásunk fő oka, hogy a fővárost is az uralma alá akarja hajtani - ha számított neki ez a terv, és nincsenek a félelmei a biztonságommal kapcsolatban, akkor talán még magával is vitt volna. Robin meggyőződései álltak kettőnk között, nem a kormánymegdöntésre tett törekvései.
   De nem számít, hogy szeret-e; még az sem, hogy én szeretem-e őt. Nem látom többé. Robin nem létezik - az én életemben legalábbis biztosan nem. Többé nem. És fölösleges volt azon gyötrődnöm, hogy miért hagyott el, hiszen a lényeg csak annyi, hogy elhagyott, és nekem nélküle kellett folytatnom az életemet.
   A gondolatra kis híján ismét zokogásban törtem ki. Még a feltevés is abszurdnak, valótlannak tűnt. Akárhogy próbáltam, nem tudtam elképzelni az életemet Robin nélkül. Azt sem, hogy továbblépek rajta valaha. Hiszen olyan volt nekem, mint az oxigén, amit belélegeztem, a víz, amit megittam, a szilárd talaj, amin jártam. Hogyan élhettem volna nélküle?
 - Amy! - hallottam Jake bizonytalan kiáltását.
 - Megyek - feleltem, pedig úgy éreztem, nem tudom mozgásra bírni a lábaimat.
   Valahogy mégis sikerült. Angela figyelmét nem kerülték el sírástól püffedt szemeim, de nem kérdezett semmit Christopher előtt.
 - Minden rendben, kicsim? - lépett oda mellém vacsora után, mikor segítettem neki bepakolni az edényeket a mosogatógépbe.
   Bólintottam.
 - Tudod, hogy itt vagyok neked, Amy - biztatott. - Tudom, hogy nem helyettesíthetem az édesanyádat, de nyugodtan elmondhatsz nekem bármit, amit neki elmondanál.
   A szavaitól nem tudtam nem mosolyogni, és önkéntelenül is magamhoz öleltem. - Köszönöm - motyogtam. - Tudom.
   Aznap éjjel azt álmodtam, hogy Robinnal egy asztalnál ülve kártyázunk, és ő nevet az ügyetlenségemen, mert sorra veszítettem ellene. A sokadik játszma után letette a kártyákat, az enyém mellé húzta a székét és átkarolta a vállamat. Nekidöntöttem a fejemet, éreztem az illatát, és meg mertem volna esküdni, hogy tényleg ott van mellettem - de ekkor felébredtem. És még sosem éreztem magam olyan nyomorultul, mint akkor.
   És elveszítettem azt, aki vagyok, és nem értem, miért van ennyire összetörve a szívem attól, hogy visszautasítom a szerelmedet. A rosszul sikerült szerelmek nélkül az élettelen szavak folytatódnak. De én tudom, és csak ezt tudom, hogy a vég a kezdet, hogy ki vagyok a kezdetektől fogva. Vigyél haza a szívemhez, engedj el és futni fogok, nem maradok csendben. Ez a sok hiábavaló év, elpazarolt évek, elpazarolt nyereség, minden elveszett, és csak a remény maradt. Ennek a háborúnak nincs vége, még van fény, ott a Nap, ami befogad mindenkit, aki összetört, a helyre, ahova mind tartozunk, és az ő szeretete mindent meg fog hódítani... Tegnap meghaltam, a holnap vérzik. Belezuhanok a napfényedbe.

2 megjegyzés:

  1. Jaj neee:c
    Szegény Amy...
    És szegény Robin...
    És szegény én, mert mindennél jobban szeretném ha együtt lennének :c
    Remélem hamar olvashatom a következő részt ♥
    Puszillak, Kincső ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj te ♥ Mindig öröm a soraidat olvasni :D
      Igyekszem ♥
      Ölel, Nessa

      Törlés