2018. január 15., hétfő

Harminchárom

Annyira kész voltak az idegeim, hogy az egész hazaúton olyan érzésem volt, mintha Robin követne. Már nem azért, mert láttam volna őt, vagy hallottam volna a lépteit - egyszerűen csak folyamatosan olyan gyorsan vert a szívem, mint ahogy egyedül az ő jelenlétében szokott. Bár ezt az is okozhatta, hogy nem tudtam kiverni a fejemből a csókját. Vagy a bűntudatot Sean miatt. Vagy mindkettőt.
   Ha Sean meglátja az arcomat, tudni fogja, hogy valami nincs rendben. Sosem tudtam hazudni; az érzéseimet és a gondolataimat elrejteni szintúgy nem. El kell mondanom neki!
   De semmi értelme ezzel kínozni, hiszen Robin és köztem továbbra sem változott semmi. Robin csak azért jött, mert azt hitte, az öccse elrabolt, és ellenőrizni akarta, hogy jól vagyok-e. Megbizonyosodott róla, most pedig lelép. Továbbra sem lesz az életem része. Miért veszítsem el Sean bizalmát és szeretetét valami miatt, aminek úgysincs jövője? Miért törjem össze a szívét ezzel?
   Öt nappal azután, hogy a fekete és a vörös összeütközött, és a hányinger elmúlt, én állok fel elsőként. Amögött a viharvert ajtó mögött azt hittem, a lehető legnagyobb biztonságban leszek. Most szédülök; azt hittem, túljutunk ezen egyszer. Talán nem érünk haza ma.
   Kifulladva rogytam le a konyhapultra, és szorosan lehunytam a szememet. A puszta akaratommal próbáltam kitörölni a gondolataim közül Robint, de nem meglepő módon, ahogy soha máskor, úgy most sem jártam sikerrel. Kábán a hűtőhöz botorkáltam, hogy előkészítsem az ebédet. Sean ma nem dolgozott egész nap, és Robin megjelenése óta teljesen elveszítettem az időérzékemet, így késésben voltam - ha nem kezdem el sürgősen, nem leszek kész, mire a férjem hazajön.
   A hamun kúszva szánalmas látványt nyújt: elvesztette a fényérzékét, fognia kell a kezemet. Ha tudom, hogy két, kabát nélkül maradt gyerek leszünk, a félelmem életre kel, akkor már gyűlölném. Talán nem ér haza ma. Kelj fel!

Épp a levest kavartam a gázon, amikor olyan hirtelen csapódott ki a bejárati ajtó, hogy kis híján elejtettem a merőkanalat. Seant felhúzta volna Alexander és Adrian?
 - Sean? - dugtam ki a fejem a konyhaajtón, mire konkrétan beleütköztem... nem Seanba, hanem az egyik emlegetett elmebetegbe.
   Mielőtt szívrohamot kaphattam volna a nem túl kellemes meglepetéstől, szemet szúrt, hogy Adrian szinte fújtat a dühtől.
 - Még életemben nem láttam akkora ostoba libát, mint amilyen te vagy, Amanda! - ordította az arcomba, és határozottan az volt a benyomásom, hogy mindjárt agyonüt.
 - Mi... mi történt? - nyögtem ki. Adrian alapjáraton is bármikor el tudta érni, hogy a föld alá akarjak süllyedni a rettegéstől, de ezúttal minden eddigit felülmúlt.
 - A sajtó már pont megunná a témázást arról, hogy a Lewingtonok kényszerítettek téged, hogy hozzámenj Seanhoz, erre te randevúzol Robin kibaszott Wanderrel! - tajtékzott. - Mégis mi a faszt gondoltál, nyilvánosan mutatkozni vele?!
 - Nyilvánosan? - értetlenkedtem.
 - Az ember azt hinné, ennyi idő alatt megtanulod már, hogy a lesifotósok a legnagyobb tömegben is kiszúrják azt, akiről címlapsztorit lehet fabrikálni! - nézett rám lesajnálóan. - Természetesen észrevették azt a barmot, és azt is, hogy együtt mentetek be egy elhagyatott épületbe!
   A haragját pár másodperc leforgása alatt felváltotta az élvezet, hogy kínozhat valakit, és az ajtófélfának támaszkodott a fejem fölött, kaján mosollyal az arcán. - Mit gondolsz, zsenikém, mit csináljak veled ezért?
   A lélegzetem elakadt, és ösztönösen léptem egyet hátra.
   Az összes jószándékoddal együtt eltűnsz, és csak azt nem tudtam említeni, ami én vagyok. Mint például, hogy ki fog virágokat hozni nekem, amikor véget ér. És ki fog kényelembe helyezni, mikor hideg van.
 - Ugyan már, Amandy, hát nincs humorérzéked? - nevetett rám. - Gyomorszájon vágtalak, mert nem bírtad lehúzni az ujjadról annak a fasznak a retkes, ócska gyűrűjét, és eltörtem a lábadat, amikor úgy viselkedtél az újságírók és a kamerák előtt, mint egy bántalmazott, gyámoltalan kis rabmadár. Komolyan kérdezem: szerinted azért mit érdemelsz, hogy a sajtó tudtára hoztad, hogy a férjed családjának legnagyobb ellenségével kufircolsz?
   Lépett egyet felém, mire az életösztön felülkerekedett a földbegyökerezett lábaimon. Sarkon fordultam és a konyhapulthoz rohantam, eszelősen kutatva valami  után, amit fegyverként használhatok. Mikor Adrian ráérős kezei lefogták a karjaimat, felsikítottam.
   A férfi ezt eszméletlenül mulatságosnak tartotta, mert megajándékozott egy páratlanul pszichopatás kacagásával, ami sok rémálmomban is a fülembe csengett. - Édes, hogy azt hiszed, valaki majd a segítségedre siet - karolta át a hasamat. A vállamra hajtotta a fejét, hogy beszéd közben finoman a fülcimpámba haraphasson. - De a férjecskéd ma egyig dolgozik, a szeretőd meg bizonyára messze jár, mert annyit azért nem érsz neki, hogy férjezettként is...
   Hirtelen mintha egy tornádó söpörte volna el Adriant, mert eltűnt a hátam mögül. Megpördültem, és aznap már sokadszor hittem, hogy álmodok, amikor megláttam Robint.
   Ő felült egy repülőre, ami valahova az űrbe megy, hogy egy új életet kezdhessen, és esetleg a világot is megváltoztassa. Látod, sosem akartam, hogy kúsznod kelljen; nem, egyáltalán sosem akartalak elengedni! Ó, nem! Ó, nem! Soha ne merj búcsút mondani!
   A bandavezér majdnem a szó szoros értelmében földhöz vágta Adriant, és komolyan azt hittem, agyonveri. Egy idő után eltévesztettem a számolást, hogy hányszor húzott már be neki, miközben én csak álltam, mint egy tátott szájú sóbálvány. De amikor Adrian már rég eszméletlen volt, és a nyaka is vörösre színeződött az arcán ejtett sebekből ömlő vértől, valami megmozdított.
 - Robin! - nyögtem fel erőtlenül, és rá sem ismertem a tulajdon hangomra. - Hagyd abba!
   Térdre estem mellette, és nem mertem az öklei és Adrian arca közé nyújtani a kezem, mert az volt az erős gyanúm, hogy eltörne a karom. Robin mellkasára tettem a kezem, hogy eltoljam a földön fekvő férfitól, de meg sem érezte.
 - Robin, meg fogod ölni! - rimánkodtam, és átkaroltam, úgy, hogy az oldalához próbáltam szorítani a felkarjait, hátha akkor nem tud többet ütni.
 - Pont az a cél! - fakadt ki, és olyan váratlanul ért az üvöltése, hogy mire észbe kaptam, már patakzottak a könnyeim. Túl sok volt ez a nap.
   A dereka köré fontam a lábaimat, ezzel Adrián és közé állva. - Nem ér annyit, hogy gyilkos legyél miatta! És miattam - tettem hozzá, egész testemben rázkódva a sokktól.
   Robin elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Értetlenül fürkészte az arcomat. - Hőseim, Amy! - szólalt meg hitetlenkedve. - Hiszen meg akart... - Összeszorított foggal nyelt egyet, és megszakította a szemkontaktust. - Még szép, hogy gyilkos leszek miatta - jelentette ki, és a combomra tette a kezét, hogy kiszabadítsa magát és folytassa, amit elkezdett.
 - Még szép, hogy nem leszel! - förmedtem rá, és összeszorítottam a combjaimat.
 - Kicsit késő érzékenynek lenned a vérre, ami a kezemhez tapad, nem gondolod? - fúrta a szemembe a pillantását.
   Elfordítottam a fejemet, és válasz nélkül hagytam a kérdését. Látva, hogy nem fogok reagálni, Robin kibökte azt, ami valójában érdekelte. - Ez ki a fasz? - biccentett az előttünk fekvő, eszméletlen, félholtra vert Adrianra. - Mi közöd neked ehhez az elmebeteghez?
   Mielőtt kitalálhattam volna, hogy most mégis mit feleljek, mocorgást hallottam az előszoba felől, és lassan derengeni kezdett, hogy az ajtó nyílt ki. Sean hazajött.
   Látod, a fejem sajog ettől a sok gondolkodástól. Olyan, mintha egy hajó lenne: Isten, Isten tudja, hogy süllyedek! Tűnődöm, mit csinálsz és hol töltöd az éjszakáidat. Ezek a kérdések, mint egy forgószél, elragadnak engem. Ki fog virágokat hozni nekem, amikor véget ér? És ki fog kényelembe helyezni, mikor hideg van? Kihez fogok tartozni, mikor a nap egyszerűen nem adja már meg magát, és ki fogja elárulni, hogyan lesz vége és hogyan kezdődik az egész? Ó, nem! Ó, nem! Soha ne merj búcsút mondani! Csak emberből vagyok. Azt mondtam, csak emberből vagyok! Csak emberből vagyok...

Nem is tudatosan, szinte ösztönösen kászálódtam fel Robin öléből, és váratlanul eluralkodott felettem a pánik. Robin tanúja volt annak, hogy Adrian itt járt, és erről Sean is mindjárt tudomást szerez. Mégis mit mondjak el nekik? Az igazat csak nem árulhatom el! Sean összetörne, Robin pedig őrjöngene és ezúttal nem hagyná félbe Adrian vagy épp Alexander agyonverését. És különben is, azt hogyan magyarázom ki Seannak, hogy Robin itt van?
 - Amy? - ütötte meg a fülemet Sean elképedt, értetlen hangja, és rájöttem, hogy már pillanatok óta az ajtóban áll, és hol Robinra, hol Adrianra, hol rám néz elkerekedett szemekkel. - Mi a...
   Itt elakadt a mondandójában, és pár, iszonyatosan hosszúnak tűnő másodpercig mindannyian dermedten, földbegyökerezett lábakkal álltunk.
 - Amy! - szólalt meg végre Sean rekedten, és odalépett hozzám. Összeráncolt szemöldökkel fürkészte könnyáztatta, kétségbeesett arcomat, és tanácstalanul nézett körbe. - Mi a fene történt? Mit keres itt... ő? - fordította a mögöttem tornyosuló férfi felé a fejét.
 - Ne foglalkozz velem, már lépek is - közölte Robin, és lazán kikerült minket, és az ajtó felé vette az irányt.
   Nehezemre esett tisztán gondolkodni, és a kezem még mindig remegett a Robinnal való találkozás, Adrian látogatása és a félholtra verésének végignézése okozta sokktól, de abban az egyben biztos voltam, hogy ezúttal nem hagyom ennyiben.
 - Robin! - találtam meg a hangomat, és utána indultam volna, de Sean határozottan fogva tartott a csípőmnél fogva. Dühösen néztem hátra a vállam fölött, de szinte azonnal rájöttem, hogy Sean teljesen jogosan azonnal tudni akarja, mi történt, és nem fogja hagyni, hogy Robin után futkossak, mint azt már jó sok éve előszeretettel csinálom.
   Nagy meglepetésemre azonban Robin visszafordult, és megállt a folyosón. - Igen? - erőltetett nyugalmat a hangjára.
 - Azt kérdezted, ki ez - feleltem, egyre szárazabb torokkal. - El szeretném mondani.
   Mire kimondtam, már tudtam, hogy így igaz. Már a napját sem tudtam, milyen régóta egyedül néztem szembe Alexander és Adrian kegyetlenségeivel, és talán gyengeség, de tovább már nem bírtam volna. Muszáj volt megosztanom velük - Seannal azért, hogy megtudja az igazságot, Robinnal pedig azért, hogy végre ne kelljen tovább titkolóznom előtte. Nem is igazán tudnék, tekintve, hogy épp az imént látta Adriant - innen már csak egy lépés, hogy Robin kinyomozza a történteket és a helytartó életére törjön. Ha tőlem tudja meg, akkor mégiscsak nagyobb az esély, hogy lebeszéljem erről, mintha a saját feje után megy. Nem sokkal, az igaz, de valamivel talán.
   Robin szeme Sean a csípőmre simuló kezei felé villant, majd olyan pillantással illetett engem, hogy bűntudatot éreztem, de nem tudtam, miért.
   Megint itt vagyok, ezer mérföldre tőled. Egy összetört zűrzavar, mindössze szétszóródott darabjai annak, aki én vagyok. Annyira próbálkoztam! Azt hittem, meg tudom csinálni egyedül, de annyi mindent veszítettem az út során!
 - Hogy a picsába várhatod el tőlem, hogy egy légtérben legyek vele? - kérdezte csöndesen, és túlságosan jól ismertem ahhoz, hogy ne tudjam, mennyire rosszat jelent, ha ennyire elfojtja a valódi érzéseit.
 - Ha mondhatok valamit - találta meg a hangját Sean -, nehogy azt hidd, hogy nekem kellemesebb egy légtérben lennem veled.
 - Mind a kettőtöket értelek, de egy pillanatra tudnátok az én szempontomat is nézni?! - fakadtam ki. Mérgesen pillantottam rájuk, de a dühöm az arcuk láttán elpárolgott. Seannak a férjemként abban a tudatban kellett egy légtérben lennie Robinnal, hogy tudja, őt szeretem helyette, Robin pedig annak ellenére nem döngölte még a falba a férjemet, hogy a férjemről van szó. - El akarok mondani valamit, amit még senkinek nem mondtam el, de mindkettőtökre tartozik. Elég nehéz róla beszélnem, szóval kérlek, tegyétek meg, hogy amíg megteszem, nem nyírjátok ki egymást!
   Kérlelve néztem Robinra, szinte nem is remélve, hogy meghatják a szavaim. De a várakozásaimmal ellentétben ökölbe szorított kézzel bár, de visszasétált a konyhába és levágta magát egy székre. Sean láthatóan ingerülten ugyan, de követte a példáját.
   Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Mindketten várakozón néztek rám, de nem tudtam rábírni magam, hogy leüljek közéjük. Mintha attól féltem volna, hogy ha helyet foglalok valamelyik széken az asztal mellett, akkor állást foglalok valamelyikük mellett. Az egyikük a férjem volt, a másikuk Robin. Olyan álomszerűnek tűnt, hogy ők ketten egy asztalnál ülnek!
 - Nos? - sürgetett finoman Sean, ezzel csak még fájdalmasabbá téve azt, amit kimondani készültem. Mert már tudtam, mivel kell kezdenem: amivel az egész elkezdődött.
 - Emlékszel arra a napra, amikor te meg akartad kérni a kezemet, én pedig megpróbáltam megakadályozni? - pillantottam Seanra keserűen.
 - Melyik alkalomra? - vigyorodott el hasonló érzelemmel a hangjában Sean.
   Aztán meglátom az arcodat, és tudom, hogy végre a tiéd vagyok. Mindent megtalálok, amiről korábban azt hittem, elveszítettem. A nevemen szólítasz, én pedig darabokban járulok eléd, hogy összerakhass egésszé.
 - A legutolsóra - hajtottam le a fejem. - Aznap éjszaka végleg ki akartam lépni az életedből, de az édesapád felhívott és megkért, hogy látogassam meg - fújtam ki a levegőt.
   Inkább éreztem, mint láttam, hogy Robinnak ökölbe szorul a keze az ölében, és hogy legszívesebben összetörne valamit. Sean elnyílt ajkakkal csüngött a szavaimon, pont, mint aki tudja, hogy katasztrofális következményei lesznek, de azért mégis meg akar tudni valamit.
 - Tudott arról, hogy megkérted a kezemet, és arról is, hogy nemet mondtam - azt akarta, hogy fontoljam meg a válaszomat. - Helyenként abszolút dadogásba fordult a mondandóm, mintha tudatosan próbálnám késleltetni a dolgokat.
 - Hőseim az égben - könyökölt az asztalra Sean, a hajába temetve mindkét kezét.
 - Ne haragudj! - szabadkoztam zokogásba forduló hangon, mintha azért kérnék bocsánatot, hogy a nyakába zúdítom mindezt.
 - Folytasd, Amy! - nézett rám megtörten.
   Már nem volt visszaút. - Azt mondta, ha nem megyek hozzád, a családom fogja bánni.
   Halálos csend ereszkedett a helyiségre. Egyedül Robin ujjai doboltak a konyhaasztalon, majd a férfi felpattant és fel-alá kezdett járkálni. Sean csak ült és némán bámult maga elé.
 - De az esküvőnk után is hordtam Robin gyűrűjét - folytattam, remegő hangon. - Aztán két hét múlva megjelent egy cikk, hogy Amanda Lewington két jegygyűrűt hord, de én erről mindaddig nem tudtam, amíg... Adrian meg nem látogatott. - Robin értetlen pillantását látva hozzátettem: - Ő Sean anyjának a mostohaöccse. Alexander küldte azzal az üzenettel, hogy jobban teszem, ha csak a férjemtől kapott gyűrűvel mutatkozom.
   Nem feltétlenül akartam megosztani velük, hogy Adrian mivel nyomatékosította a szavait, de Robin szokás szerint a vesémbe látott. - Mit csinált veled? - A hangja olyan élettelenül csengett, mintha csak nagyon messziről hallatszott volna, egy olyan világból, ahova nem ér el a napfény.
 - Gyomorszájon vágott - közöltem, igyekezve minél érzelemmentesebbnek hangzani.
   Az addig fel-alá mászkáló Robin belerúgott az egyik székbe, és az éktelen hangzavarral dőlt az oldalára. Oda akartam menni hozzá, de rájöttem, hogy meghaladja a képességeimet a megnyugtatása. És Seanra is tekintettel kellett lennem.
   A férjem Robinnal ellentétben inkább a csendesen magába zuhanó típus volt, nem a törő-zúzó. De ez bizonyos tekintetben éppen annyira nyugtalanított, mint Robin módszere, mert míg a bandavezér valamilyen formában levezette a keserűségét, addig Sean születése óta mindent magába fojtott. Odaléptem hozzá, mintha mondhattam volna bármit, ami enyhíti a fájdalmát.
 - Folytasd, Amy! - mondta újból, felemelve a tenyerét, hogy megállítson.
   Tönkrementem, de te értelmet adsz annak, ami vagyok, mint kirakósdaraboknak a kezedben. Aztán meglátom az arcodat, és tudom, hogy végre a tiéd vagyok. Mindent megtalálok, amiről korábban azt hittem, elveszítettem. A nevemen szólítasz, én pedig darabokban járulok eléd, hogy összerakhass egésszé!
   Tanácstalanul ácsorogtam tőle egy méterre, majd kénytelen-kelletlen engedelmeskedtem a kérésének. - Egy hónappal ezután néhány újságíró megállított. Feltűnt nekik, hogy sokat fogytam, és azt kérdezgették, történt-e valami, beteg vagyok-e. Megmondtam, hogy nincs semmi, de... hát, lássuk be, mindig is borzalmasan hazudtam - tördeltem a kezem. - Ezután futótűzként terjedtek a feltételezések, hogy a házasságunk csak egy kirakat, és hogy valójában erőszakkal tartasz magad mellett, csak mert állítólag jót teszek a családod hírnevének. Adrian persze eljött. - Próbáltam mélyeket lélegezni, hátha attól könnyebb lesz. - És eltörte a lábamat.
   Robin ökle a konyhaszekrénybe csapódott, és egy méretes lyukat hagyott a fában. Rémülten indultam meg, hogy lefertőtlenítsem, hátha szálka is ment bele, de Robin egyetlen pillantásával megállított.
 - Ma pedig, három éve először, összefutottam Robinnal - böktem ki. Szerettem volna hangsúlyozni Sean számára, hogy a házasságunk alatt most először találkoztam Robinnal. Úgy éreztem, muszáj tudnia. - És Adrian azért jött, mert a paparazzik láttak minket együtt, és hírbe hoztak engem a Lewington-család legnagyobb ellenségével. Robin pont időben érkezett - hagytam ennyiben.
 - Tudtam, hogy titkolsz valamit - magyarázta Robin. - Úgyhogy követtelek és odakint vártam, hátha valami gyanúsat látok. Aztán... meghallottam a sikolyodat.
   A szavai ott maradtak a levegőben hármunk között, mint egy apaátok.
 - Te viszont - fordult Sean felé - ízig-vérig az apád fia vagy, tudtad? - hajolt előre, hogy nyomatékosítsa a mondandóját. - Állítólag szereted, de nem veszed észre, hogy retteg, hogy kényszerből megy hozzád, hogy két jegygyűrűt hord, hogy véraláfutás van a hasán, hogy olyan feltűnően lefogy, hogy még az újságíróknak is feltűnik, vagy hogy rejtélyes körülmények között eltöri a lábát. - Robin mérsékelt hangerővel, már-már nyugodtan beszélt, de tudtam, hogy azért, mert így könnyebb, mint megpróbálni szavakba önteni azt, ami dúlt benne.
   Sean felemelte a fejét és Robinra nézett, de elég volt egy pillantást vetnem az arcára, hogy legszívesebben szorosan magamhoz akarjam ölelni.
 - És láthatóan még csak nem is érdekel a dolog, mert különben már rég megfojtottad volna azt az állatot ott! - mutatott Adrian mozdulatlan testére Robin magából kikelve.
 - Robin, hagyd abba, kérlek!
 - Mit hagyjak abba?! - fordult felém. - Fél éve a felesége vagy, és nem tűnik fel neki, hogy kurvára gáz van! Mégis hogy meri férfinak nevezni magát az ilyen?!
 - Mindvégig tisztában voltam vele, hogy Amy nem engem szeret - szólalt meg végre Sean, félbeszakítva Robint. - A furcsa viselkedését ennek a ténynek a számlájára írtam, és őszinte leszek, próbáltam figyelmen kívül hagyni, pont azért, mert könnyebb volt homokba dugnom a fejemet, mint szembenézni a ténnyel, hogy a nő, akibe fülig szerelmes vagyok, a feleségem... egy szadista, tömeggyilkos, hatalommániás maffiózót szeret helyettem!
   Robin elhallgatott, én pedig, ha ez lehetséges, még ezerszer nyomorultabbnak éreztem magam. Mintha nem tudtam volna eddig is, hogy selejt feleség vagyok, és hogy Sean ezerszer jobbat érdemel nálam. Megérdemli, hogy szeressék, én viszont nem érdemlem meg, hogy ő engem szeressen.
 - Még ma beadom a válókeresetet, Amy - tette hozzá. - Apám, ha fejre áll, akkor sem korlátozhat téged a szabadságodban. Garantálom, hogy egy ujjal se nyúlhat sem hozzád, sem a családodhoz. Sőt, nyilatkozatot teszünk a sajtónak, amiben elmondod mindezt. Még ma. De még előtte elviszem innen Adriant. Gondoskodom róla, hogy soha ne lássa többé a napfényt. Az úgyis nagyobb büntetés neki, mint a halál; klausztrofóbiás, tudtad? És fél a sötétben. Tudok neki egy tökéletes helyet. Az apám pedig... hát, nem fog sok maradni a karrierjéből, ha a sajtó tudomást szerez a módszereiről, nem igaz? - mosolyodott el keserűen. - A bocsánatodat pedig nem is kérem, Amy, mert tudom, hogy ezt nem lehet megbocsátani. Csak azt remélem, hogy nem gyűlölettel gondolsz majd rám.
   Annyira próbálkoztam! Annyira! Annyira próbálkoztam! Aztán meglátom az arcodat, és tudom, hogy végre a tiéd vagyok. Mindent megtalálok, amiről korábban azt hittem, elveszítettem. A nevemen szólítasz, én pedig darabokban járulok eléd, hogy összerakhass egésszé, hogy összerakhass egésszé.
 - Hőseim, Sean - szaladt ki a számon, és ezúttal tényleg megöleltem. Nagy meglepetésemre nem tolt el magától, hanem a hajamba fúrta az arcát és olyan szorosan fonta át a hátamat, mint talán még soha. Mikor nagy sokára elhúzódtam tőle, mellbe vágott a látvány, hogy könnyek csillognak a szempilláin. - Nem is kell bocsánatot kérned, te lüke! - közöltem, ahogy megtöröltem a szemét. - Sokkal inkább nekem kellene bocsánatot kérnem. Messze nem gyűlölettel fogok rád gondolni, Sean. Az egyik legcsodálatosabb ember vagy, akit ismerek. A jövendőbelid szerencsés lány lesz - tettem hozzá, mert nem bírtam ki, hogy ne biztosítsam erről. Annyira megérdemelte a boldogságot, amit én nem adhattam meg neki!

Sean telefonált párat, és pár ismerőse eltüntette Adriant. Az ügyvédjével megbeszélte a válásunkat. És persze odacsődítette a város összes újságíróját - és mire ők a nappaliban összegyűltek, addigra Robin már tisztes távolban járt.
   Sean végig mellettem állt, és a derekamon tartotta a kezét, így egy pillanatra sem volt időm félni attól, mit hoz a jövő; hogy milyen következményekkel járhat, amit művelek. Az egész világ tudomást szerezhetett Alexander Lewington valódi jelleméről. Megtudták, hogy pszichopata, szadista, lelketlen vadállat, és hogy Adrian meg ő összeillenek.
   A férjem az ügyvédünk lelkére kötötte, hogy a legrövidebb úton kell lebonyolítania a válást, és így is tett. Rövidesen lekerült az ujjamról Sean gyűrűje, és visszahúzhattam a helyére Robinét. Először még remegett benne az ujjam, mert túlságosan élénken éltek a rémálmaimban Adrian őrülettől csillogó szemei, de lassacskán ismét természetessé vált.
   Ha volnának szárnyaim, mint a Hősök galambjának, felrepülnék a folyón a szerelmemhez. A Hősök legyenek veled, ó, drágám, a Hősök legyenek veled! A szerelmem magas termetű, és úgy mozog, mint egy ágyúgolyó. A Hősök legyenek veled, ó, drágám, a Hősök legyenek veled!
   Corlos szinte felrobbant a sajtótájékoztatónktól, és Robin csak elég ködösítve számolt be arról, mi történt Alexanderrel, de biztosított arról, hogy nem tapad a kezéhez a vére, viszont a férfi megkapta, amit érdemelt. Robin az egyik megbízható emberét helyezte Corlos helytartójának a székébe. Ismét közelebb került az álmához - hogy a diktátort és annak összes helytartóját felszámolja, és felszabadítsa egész Aleriont a zsarnokság alól a demokrácia bevezetésével.
   Mindennap gondoltam Seanra és a búcsúnkra. Egy pillanatra sem engedte, hogy a szomorúság meglátsszon az arcán, és ezt hihetetlenül nagyra értékeltem, bármennyire is átláttam rajta. Szorosan magához ölelt és adott két puszit, majd őszintén és mosolyogva minden jót kívánt nekem. Ezerszer is imádkoztam a Hősökhöz, hogy segítsenek neki hamar túltenni magát mindezen, és hadd találjon rá minél előbb a másik felére.
   Egy kora reggel szitált az eső, és a szívemben sajgó fájdalmat éreztem - a Hősök legyenek veled, ó, drágám, a Hősök legyenek veled! De az egyik ilyen reggelen, már nem is olyan sokára, a nevemen fogsz szólítani, és én már nem leszek. A Hősök legyenek veled, ó, drágám, a Hősök legyenek veled!
   Visszacuccoltam hát Jake-ékhez. Angela mély együttérzéssel, ugyanakkor kitörő örömmel fogadott, és még sokáig ámuldozott, mennyire erős vagyok, hogy kibírtam mindezt. Christopher nem mondhatnám, hogy különösebben megenyhült volna irányomba, de legalább már nem kötött belém minden adandó alkalommal.
   Robin pedig látszólag felszívódott, de valahogy tudtam, hogy nem járhat messze. Biztos voltam benne, hogy vigyáz rám most, hogy kiderült: nemcsak az öccsétől kell féltenie. Ismertem őt.
   Ha volnának szárnyaim, mint a Hősök galambjának, felrepülnék a folyón a szerelmemhez. Ó, a Hősök legyenek veled, ó, drágám, a Hősök legyenek veled!

 - Helló, Csodalány! - szólt bele vidáman Jake, mikor nagy sokára eljutottam a telefonomig.
 - Szia! - mosolyodtam el a hangja hallatán. - Mi újság?
 - A haverokkal eljöttünk bowlingozni. Van kedved csatlakozni? - A háttérből nevetés hallatszott.
   Amióta fény derült a történtekre, mind Angela, mind Jake folyamatosan azon fáradozott, hogy valahogy szebbé tegye a napjaimat. Angela állandóan megcsinálta a házimunkákat, amikről mondtam, hogy elvállalom én, és rendszeresen a kedvenc kajáimmal lepett meg ebédre. Jake pedig szüntelenül vicces sztorikat mesélt az egyetemi életről és a haverjairól, azonkívül hetente többször elhívott moziba, kávézóba, a parkba, a könyvesboltba, görkorcsolyázni, sőt, egyszer még az állatkertbe is. Ez Jake. Egy áldás, hogy a világon van.
   A te télikabátodat fogom viselni, azt, amit annyira szeretsz, hogy sokáig érezzem közel magam ahhoz, ami felfoghatatlan. Az ébredés pillanataiban találkozik a pillantásunk: az a csoda a párnámon, ami magához szorít éjszaka.
 - Miért ne? - nevettem fel. - Fél óra és ott vagyok!
 - Oké, várunk! Szia - köszönt el, majd letette.
   Körülnéztem a szobámban, és a székre fektetett ruhára esett a pillantásom. Vállat vonva magamhoz vettem, és elindultam a fürdőbe. Tetőtől talpig lisztes voltam, úgyhogy nem árthatott egy lezuhanyzás, mielőtt emberek közé megyek.
   A tükör előtt állva próbáltam megzabolázni a kócos hajamat, hogy mégse nézzek ki úgy, mint egy madárijesztő. Belerámoltam az egyik táskámba pár zsepit, a telefonomat meg az ajakápolómat - az utóbbi időben rászoktam a szám rágcsálására, és baromi rondán festettem tőle -, és kiléptem a hűvös utcára.
   Chris épp dolgozott, anya meg bevásárolni ment, úgyhogy be kellett volna zárnom az ajtót. A kulcsot kerestem; már könyékig túrtam a táskámban, amikor egy széles, forró kezet éreztem a könyökömre fonódni. Felsikítottam a rémülettől.
 - Hősök az égben! - átkozódtam, a szívemre szorítva a kezemet. - Nem hallottál meg a...
 - Beszélnünk kell - sziszegte Robin, és kinyitotta az ajtót.
 - De nekem most...
 - Mondom, beszélnünk kell. A randidról.
   Tátott szájjal meredtem rá. - Te meg miről beszélsz? - kérdeztem őszinte értetlenséggel.
   Könnyedén behúzott a házba, miközben válaszolt: - Tudod te azt.
   Nem láttam az arcát az előszoba félhomályában, pedig nagyon érdekelt volna, hogy milyen fejet vág, hátha abból kikövetkeztethetem, mi jár a fejében.
 - Akkor nyilván nem esne nehezedre nekem is elárulni - jegyeztem meg. - Egyáltalán hogy kerülsz ide? Miért pont most? Történt valami?
 - Az imént hívott randira téged az az idióta! - fakadt ki, és a hatás kedvéért tett felem egy lépést. - Ne játszd a hülyét, Amanda!
 - Te... Lehallgatod a telefonomat?! - háborodtam fel. A vádra már nem is reagáltam.
   Volt benne annyi szégyenérzet, hogy legalább lehajtsa a fejét, de ez nem maradt így sokáig.
 - Amióta... A történtek óta úgy gondoltam, elejét veszem annak, hogy az Adrianhoz és Alexanderhez hasonlók rád találjanak - válaszolt csendesen, és kerülte a pillantásomat.
   Hirtelen elképesztően elszégyelltem magam. Robin csak vigyázni akart rám, mert neki legalább akkora trauma volt ez az egész, mint nekem.
 - Arra akartalak megkérni, hogy ne menj el vele - közölte egyszerűen, mielőtt kinyöghettem volna akármit. - Se bowlingozni, se máshova.
 - Most viccelsz, ugye? - vontam fel a szemöldökön. - Jake a bátyám. Sem ő, sem én nem akarok vele randizni, semmilyen formában. Ez egy testvéri program, és ráadásul a barátai is ott vannak.
 - Nem viccelek. Hogy lehetsz ilyen naiv? Bátyád, persze! Az első adandó alkalommal megdugna! A haverjairól mar nem is beszélve!
   Erre mar azt sem tudtam, mit reagáljak.
 - Robin - dadogtam megrökönyödve. - Ez... Tévedsz - szögeztem le. - Minek nézel te engem? Nekem is van egy kis beleszólásom a dologba, nem gondolod? Egyikük sem kényszeríthet olyasmire, amit nem akarok, és egyiküktől sem akarok semmit! - Mert akitől valójában akarnék, azt egy percre sem tudom kiverni a fejemből, tettem hozzá gondolatban.
 - Ó, tényleg? - csattant fel. - Jaredtől, Kevintől és Adriantól sem akartál semmit!
   És megtaláltam az erőmet, hogy kinyissam a számat, valahányszor féltem a szavaktól régen. De veled megtanultam, hogy mondjam, amit csak szeretnék - és most a szívem majd' kipukkad, mert úgy érzem, készen állok a szerelemre, és mert a mindened és még több akarok lenni. S tudom, hogy minden nap elmondom, de csak azt akarom, hogy biztos legyél benne: a tiéd vagyok.
   Hiába tudtam, hogy igaza van, a kezem megremegett a rémálmaim fő alakjainak említésére. Összeszorítottam a fogaim, és reméltem, nem sápadtam el annyira, mint ahogy éreztem.
 - Jake és a haverjai nem olyanok, mint ők - vetettem ellen végül halkan.
 - Akkor sem mehetsz oda!
 - Tényleg? - nevettem fel. - Ezt te sem gondolod komolyan!
 - De, kurvára komolyan gondolom.
 - De miért, Robin? - túrtam a hajamba feldúltan. - Miért zavar, ha találkozom a barátaimmal?
   Megrándult az arca, és tett egy lépést felém. - Szerintem tudod.
 - Nem igazán - néztem fel rá, és borzongás futott végig rajtam a pillantásától, a közelségétől. - Elárulod?
   Könnyedén előrenyúlt, hogy a tenyerébe simítsa az arcom. Ha tisztában volt vele, milyen hatást vált ki belőlem, akkor azt rohadt jól titkolta.
 - Azért nem mehetsz - lehelte a hajamba -, mert a gondolatát se bírom elviselni, hogy mással legyél.
   Önkéntelenül is lehunytam a szemem, és közbe akartam szólni, hogy nem kell féltenie Jake-től és a barátaitól. Hogy velük biztonságban vagyok. És hogy ha még sokszor hangsúlyozza, hogy senkivel sem találkozhatok, akkor egy zaklató benyomását fogja kelteni, bármennyire is tudom, miért olyan, amilyen. De addigra már az ajkamra hajolt, és a nevemet is elfelejtettem.
   S ha magam alatt vagyok, te kivezetsz a sötétségből. A karjaid szilárdan tartanak, úgyhogy semmi sem hullhat darabokra. És megtaláltam az erőmet, hogy kinyissam a számat, valahányszor féltem a szavaktól régen. De veled megtanultam, hogy mondjam, amit csak szeretnék - és most a szívem majd' kipukkad, mert úgy érzem, készen állok a szerelemre, és mert a mindened és még több akarok lenni. S tudom, hogy minden nap elmondom, de csak azt akarom, hogy biztos legyél benne: a tiéd vagyok! A tiéd vagyok.

2 megjegyzés:

  1. NEM BÍROM
    Istenem, imádom őket, és azt, hogy végre megtörtént! Megszakad a szívem, amiért Seané is megszakadt, de virul a fejem, mert Robin féltékeny! Vagyis, valami olyasmi :') Istenem, szerintem napok óta nem örültem ennyire semminek sem!!! Máris szép lett az estém, köszönöm! <3 Olyan jó ezt a történetet olvasni, és úgy hiányzott már! Csodálatosan fogalmazol és tökéletesen, tisztán látok magam előtt minden egyes mozdulatot; jelenetet. Falom a sorokat, két pillanat alatt a végére érek (csöppnyi túlzással), és mindig szidom az eget, "Hőseim az égben", amiért gyorsan olvasok! Kitartok amellett, hogy ki kell adatnod ezt a csodát - J. K. Rowling #2. xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pontosan ugyanígy érzek én is: hihetetlenül feldobtad az egész hetemet, te lány! :D Annyira jó olvasni a véleményedet <3
      Az a baj, hogy én is imádom őket, és legszívesebben napi huszonnégyben velük lennék; nem gáz, ha minden tárgyból megbukok közben XD
      Nagyon köszönöm! <3
      Ölel: Nessa

      Törlés